[16-1]
Soleil Stable Mindennapjai
...történetek velünk, rólunk
 
A Soleil Stable környéke csendes és békés volt a hajnali napsütésben. Lovak sokasága legelészett a hatalmas legelőkön - a kis póniktól kezdve a hatalmas andalúzokig mindegyik ló élvezte a reggeli hűvös időt.
A lovasok jó része még javában aludt - Shellie a kanapén feküdt, feje alatt egy puha plüsspárnával, és mélyen aludt. Josie a kanapé másik végében kuporgott, a feje alá téve az egyik hatalmas plüsskutyust, ami a suobát csinosította. A földön Tux feküdt, a puha fehér takarón, szájába a másik plüssállat fejével, és halkan horkolva szunyókált.
Csendes léptekkel próbáltam meg kiosonni a szobából - egy régi, hosszú pólót húztam a fehérneműm fölé, hogy mégis legyen rajtam valami - majd halkan végigfutottam a folyosón, le egészen a konyháig, egy csésze forró kávé után sóvárogva.
A konyha, és ahozzá tartozó étkező teljesen üres volt. Végre nem kellett félnem, hogy bárkit is felébresztek a hangoskodásommal; halk csörömpölés keretében sikerült épségben leemelnem az egyik kávésbögrét a polc tetejéről, majd benyomtam a kávéfőzőt, és egy kis fahéjat szórtam a kávésbögre aljába. Míg a kávé főtt, előkotortam egy bontott csomag zabkekszet, majd pirítottam magamnak két szem pirítóst, és gyosan megvajaztam őket. Szokásos reggeli - kávé keksszel és pirítós.
Éppen azon gondolkoztam, Nick mennyire húzná a száját, ha meglátná, mit is eszem reggelire, mikor Mike lépett be a konyhába. Nem nézett az asztalok felé, egyenesen a kávéfőzőhöz támolygott, és egy hatalmas ásítás keretében egy határozott mozdulattal ő is elindította a kávéfőzőt. A gép szerencsére nem állt meg, lefőzte az utolsó csepp arabica kávét, és Mike hatalmas meglepetésére, pár másodperc múlva kész is lett. A fiú megrezzent, mikor a gép csipogni kezdett, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyeneken törje a fejét, és egy könnyed mozdulattal felemelte a bögrét, és belekortyolt.
- Sebaj, majd főzök másikat. - kuncogtam, mire Mike ijedtében majdnem magára öntötte a forró kávét. Ami valljuk be, kicsit kellemetlen lett volna, egy szál tréningnadrágban.
- Bocs, hogy megijesztettelek... - nevettem most már rajta, majd levettem egy másik bögrét a polc tetejéről, és újra beindítottam a kávéfőzőt.
- Jesszus, ez a te kávéd volt, igaz? Őszinte sajnálatom... - morogta álmosan, majd lerakta a bögrét. - Egyébként, ha ez megnyugtat, borzalmas az íze... - próbált meg megvigasztalni.
- Csak fahéjas, ugyanis tudod, magamnak készítettem... - viccelődtem vele, majd elhúztam előle a bögrét, és belekortyoltam. - Különben is, nagyon finom lett.
- Megihatod, ha szeretnéd. - ajánlotta fel lovagiasan.
- Neeem, ez már a tiéd... és különben is, ennyivel nem úszod meg, hogy félig megittad a reggeli fahéjas kávémat! - mosolyogtam rá kihívóan.
- Na jó, bökd ki, mit szeretnél érte! - Mike vette a lapot, és egyik kezével a konyhapultnak támaszkodva kíváncsian várta a válaszomat. Leraktam a bögrét a kávéfőző mellé, majd egy könnyed mozdulattal fölültem a pultra, és töprengő arcot vágtam.
- Nem is tudom... - gondolkodtam. Mike közelebb lépett, egyik kezével eltűrt pár rakoncátlan tincset a fülem mögé, és türelmetlenül várta a válaszomat.
- Szerinted nincs túl korán egy gombóc fagyihoz? - kérdeztem meg végül kíváncsian. Mike egy pillanatra értetlen képet vágott, mint akinek fogalma sincs, hogy miről beszélek. Végül aztán pár másodperc töprengés után leesett neki, hogy mire is gondolok, és elnevette magát.
- Nem, a fagyihoz soha nincsen túl korán. - viccelődött, majd közelebb húzot, és megcsókolt.
A finom reggeli, és a forró fekete kávék után munkaruhába öltöztünk, és nekiláttunk a reggeli teendőknek. A lovászok már megetették a lovakat, így hát Mike-al felosztottuk a lovasok közt a lelovaglásra váró lovakat. Három lovunktól már hivatalosan megváltunk, de most nagy szortírozást tartottunk a többi versenyló közt is - rengeteg kihasználatlan versenyló állt az istállónkba, akiknek ideje lenne új gazdát keresni.
- Obsess nagyon fog hiányozni. - sóhajtottam, ahogyan az egyik lovász elvezette előttem a szürke mént az eladó lovak istállója felé. A keleti legelő mellett volt egy tágas régi boxos istálló, ott pihentek azok a lovak, akik új gazdára vártak.
- De helyette megkaptad Monaco-t, aki régi álmod volt már, nemigaz? - mutatott rá Mike, mire én sóhajtva bólintottam.
- Tudod hogy megy ez... legszívesebben egy lovamtól sem válnék meg... - mondtam, és a kerítésnek támaszkodva figyeltem a távolodó mént. - Mindegyik annyira a szívemhez nő, ezért is tudok velük olyan jól dolgozni. De aztán elengedni őket... kész szívfájdalom...
- Erről jut eszembe, hétfőn hoznak egy fekete military lovat. Shellie szólt, hogy mondjam meg neked. - Mike leugrott a kerítés tetejéről, és rám pillantott.
- Fekete military lovat? - értetlenkedtem. - Dehát én nem vettem új lovat?!
- Akkor fogalmam sincs. Várj, Shell monta a nevét is, de elfelejtettem... Glendberg? Glendbrem?... találgatott a vörösesbarna hajú fiú, és a nevek hallatára kezdtem elsápadni.
- Csak nem... Glendbuck? - kérdeztem rá, remélve, hogy a válasz egyszerű és határozott nem lesz.
- Ez az! Glendbuck, pontosan! Honnan tudtad... - mielőtt még Mike befejezte volna a kérdését, sarkon fordultam, és dühösen a központ felé indultam, hogy megfolytsam Shellie-t.
A második emeletre vezető lépcsősoron szerencsére rájöttem, hogy sokkal jobb ötlet lenne életben hagyni Shell-t, legalább még addig, míg elmagyarázza az adott helyzetet, így pár további percet adva barátnőmnek, becsőrtettem a szobámba, és keresztbe fontam a kezemet.
Josie és Shellie már ébredeztek - Tux a lányok felébresztésével foglalkozott, hangosan ugatva, és rázva a plüssjátékát, de mikor megpillantott engem, hozzám futott, és mancsát a csípőmre rakva boldogan a szemembe nézett.
- Jóreggelt te szépség! - simogattam meg a buksiját. - Hogy aludtál?
- Rosszul. - nyögte Josie, és feltápászkodott.
- Ne is mond. - Shell felnyögött, és a fejére húzta a párnáját.
- Shellie, nem akartál közölni velem valamit? - fordultam a lány felé, ő pedig morgott valamit a párna alól ami úgy hangzott; "Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz".
- Talán arra, hogy Mike ma reggel nagy kegyesen kijötte, hogy egy fekete military ló van útban az istállóba...
- Fekete? Military ló? És mi a neve? - Josie az új ló hallatára felkapta a fejét, Shell pedig lerántotta a fejéről a párnát, és furcsa képet vágott.
- Jó hogy mondod, el is feledkeztem Glendbuckról... - nyöszörgött, de mikor látta, hogy nem vagyok vicces kedvemben, felült, és leporolta magát. - Nem én vettem meg, és nem én hozattam ide. Nekem is úgy szóltak.
- Nick? - kérdeztem meg, bár nem is igazán volt szükség válaszra.
- Igen. - bólintott a lány. - Szeretné, ha megpróbálkoznál újra a belovaglásával. Mások is nekikezdtek már, de nem sokra mentek vele, és a lovat vágóhídra akarták küldeni. Nick nem tud vele mit kezdeni, és azt gondolta... hogy talán adsz neki egy újabb esélyt... - motyogta.
- Shell, emlékszel te, mit küzködtem azzal a lóval? Majdnem a nyakamat törtem rajta! Buck nem nekem való ló, nem bírom meglovagolni.
- Talán Mike megpróbálhatná. - ajánlotta fel a lány, és kérlelő pillantást vetett rám. - Kérlek Grace, Buck megérdemel még egy esélyt! Még olyan fiatal...
Sóhatottam. Meg sem kellett kérdeznem a fiút - pontosan tudtam, hogy bármikor szívesen vállalná, hogy a fekete military lóval dolgozzon, de én... nem szívesen szenbesültem volna az egyetlen lóval, akinek a betanításával felsültem...
|
Soleil Stable Mindennapjai
...történetek velünk, rólunk
  
X. rész - Táborozzunk!
Part. V
Jo lehúzta a nagykantárt Baltimore fejéről, mire a mén boldogan nyújtózkodni kezdett. A pej lovon most volt életében először nagykantár, és Josie örült, amiért Baltimore ennyire jól viselte. A lovak többsége csak hosszú idő után szokja meg, sokáig nem is lehet velük folyamatosan dolgozni, mert ha ezdés közben beletépnek a kantárba, kisebesítik a szájukat. A pej díjló azonban hamar megértette, hogy mit várnak tőle, megérezte a finom jelzéseket, amiket Josie adott neki, és úgy dolgozott, mint az álom.
- Ms. Haven, telefon! - kiáltott oda neki John, Grace régi, de igen megbízható lovásza. John rengeteget segített még a lánynak Badger edzésénél és trenírozásánál; a férfi leginkább a galopp sportágban mozgott othonosan, de remekül értett a lovakhoz.
- Köszönöm John, de szólítson nyugodtan Josephine-nek. - mosolygott rá a lány, és átvette a telefont.
- Soleil Magánistálló, miben segíthetek?
- Ki tudnál jönni egy lóval, és Shellie-vel? Hozzátok Benedetto-t, Shell pedig üljön nyereg mögé, majd itt kint felszáll Charitasra! - Mike hangja nyugtalan és ideges volt.
- Hé, lassíts! Chartiasra? Miért, mi történt?
- Char elszaladt Grace-el. A lovat megtaláltam, de Grace-t sehol sem, félek, hogy valami baja esett.
- Már megint leesett? Ezt nem hiszem el... - a szőke lány a fejét fogta. - Az orvos a lelkünkre kötötte, hogy vigyázzunk rá!
- Nem tudtam, hogy az emlékeivel a lovagló tudása is oda lett... és különben is, mi mást tehettünk volna? Melyik lóra ültettük volna Charitas helyett? Az egyetlen ló, aki szóva jöhetett volna, az... Liberty....
Josie hallotta a fiú hangján a szomorúságot. A fekete mént már két hete keresték, de még nem akadtak nyomára. Már a rendőrségen is bejelentették, de eddig semmi nem történt.
- Igazad van. - lehellte a lány. - Tízenöt perc, és találkozunk az ötös elágazásnál. - mondta, majd letette a telefont.
- John, megteszi, hogy ellátja Baltimore-t? Én és Shellie kivisszünk Bendy-t, nem tudom, hogy mikor érünk vissza...
- Tudod Grace, bevallom, okosabbnak hittelek... - mosolygott rám Tod, én pedig éreztem, hogy kezd hányingerem lenni tőle.
- Tudom, hogy mit tettél. Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért. - mondtam halkan.
- Ó, igazán? - a férfi meglepettnek látszott. - Mert mégis szerinted mit tettem?
- Megijesztetted Legendet és Baltimore-t. A két mén kitört a legelőről, Baltimore átgázolt a sátrunkon. Mike és Shell hozzánk sietett, Nick pedig... aludt, ha jól gondolom. Tettél valamit az este a sörébe, ami miatt alig lehetett őt fölzavarni.
- Már ugyan miért? - nevetettt a férfi, és közelebb lépett.
- Azt tervezte, hogy bocsánatot kér tőlem. - mondtam, és figyeltem a lovász reakcióját. - Pár hete, a kórházban mesélte... de nem emlékeztem arra az éjszakára, nem állt össze a történet, így hát nem furcsáltam... azt mondta, hogy beszélni akart velem, fel akart kelteni, mikor már mindenki alszik, hogy megbeszélhessük a dolgokat. Nem mintha tudott volna olyan mondani, ami meghatott volna, ezért hát tartozom eggyel neked. - mosolyodtam most el én, de csak szánalmat éreztem a férfi iránt.
- Tetszik a meséd kislány, hadd halljam tovább! - vigyorgott Tod.
- Bendyre és a fekete ménre kötőféket tettél, hogy elvezesd, hiszen őt akartad elrabolni. A mén azonban megszabadult tőled, vagy te veszítetted el a nagy zűrzavarban... nem tudom. Visszajött hozzám, így hát úgy döntöttél felhasználod, hogy Benedetto nálad van, és nekünk eresztetted a sötétben. Liberty zaklatott volt, ijedten elvágtatott, majd nekiütközött egy fának... de nem a fejével, ahogyan Mike és a többiek hitték, hallottam, mikor erről suttogtak. Csak az oldalával. Mikor leröpültem róla, ő odajött mellém, és végig mellettem maradt, míg te el nem vitted. Fel akartam állni, hogy segítsek neki, de te leütöttél... - suttogtam.
- Olyan jó terv volt... - Tod hangja hirtelen szomorúba fordult át. - Szétkergetem a lovakat, elviszem a mént, és soha senki nem jön rá. - sóhajtott. - De az a rohadt gebe nem akart jönni, annyira magadhoz láncoltad, az már nem is érdekelte, hogy Én is ott voltam. Tudod te, hogy régen Ő az én lovam volt? Az én drága fekete sportlovam... De anyagi problémáim lettek, és muszály volt eladnom őt. Lovászként sokáig követtem az életét, megpróbáltam ott maradni mellette, de mikor hozzád került, elveszítettem. Évekig csak messziről nézhettem, ahogyan kényezteted, és lovagolod, ahogyan versenyeztek, és sorra nyeritek a díjlovas kupákat. - láttam rajta, hogy egyre dühösebb és dühösebb lesz, ahogyan visszaidézi az emlékeit. Fogalmam sem volt róla eddig - Tod végig a nyomomban, a mén közelében volt?...
- Tod kérlek... sajnálom, hogy ez történt, de csak egy szavadba került volna, hogy megengedjem, hogy lovagold a lovat! - néztem rá kérdelőlen.
- Most ezt mondod! De aztán útban lettem volna az edzéseknél, a versenyekre való felkészüléseknél... - a férfi mérgesen hadonászott a kezében lévő késsel.
- De hiszen... - egy pillanatra elgondolkoztam. - Liberty nem is szeretett téged!
- Elhidegültünk egymástól, te pedig annyira beleetted magadat, hogy hiába is próbáltam újra megbarátkozni vele, már nem szeretett többé! Miattad! - üvöltötte, és a nyakamnak szegezte a kést. A penge felsértette a bőrömet, és éreztem, ahogyan a rövid vágásból lassan szivárogni kezd a vér.
- Nem kiabálsz? - kérdezte csalódottan. - Hát, legyen. Talán jobb is... a vihar ellenére még meghallhat valaki. - nevetett....
Három bőrig ázott lovas és lovaik caplattak lassan a vizes emelkedőn. A lovak lába néha meg-megcsúszott a köveken, mégis, fáradhatatlanul törtek felfelé a meredek domboldalon. Lovasaik szorosan a nyakukhoz lapultak, így védve magukat és lovaikat is a hideg, viharos szél elől. Vékony ruháik már teljesen átáztak, vacogtak a hideg időben.
- Mike! - Shellie hangja remegett, ahogyan a lány a sportló nyakához lapult. Charitas vékony szőre közel sem árasztott annyi meleget, mint a két andalúz dús sörénye. - Mike, vissza kellene fordulnunk, a lovak fáradtak, és mi is csurom vizek vagyunk! - a lány hangja kérlelő volt.
Az első lovon ülő fiatal férfi megállította a termetes szürke andalúzt. Tekintete az erdőt pásztázta, mintha csak abban reménykedne, megtalálja, amit oly régóta keres. A fák azonban kihaltak voltak - minden élőlény fedezék alá vonult a vihar elől.
- Forduljatok vissza! Bendy és Charitas megszolgálták a magukét, és rátok is ráférne egy meleg ital, és száraz ruha. - a hangja kemény és hideg volt. - Sandro még nem fáradt, én pedig addig nem megyek vissza, míg meg nem találom Grace-t. Az én hibám, hogy leesett...
- Mike, ne mondj ilyet! - Josie Sandro mellé fordította az andalúzt, és megpróbálta túlkiabálni a szelet. - Grace már rengeteget esett, de ezért nem hibás senki! Meg fogjuk találni, de azzal nem segítünk, ha most tüdőgyulladást kapunk! Ha sietünk, egy órán bellül visszaérhetünk a lovardába, száraz ruhát húztatunk, és folytathatjuk, friss lovakkal! - Jo a fiú vállára tette a kezét.
- Ezt te nem értheted... Ott voltam! Megfoghattam volna Charitas szárát, de az is elég lett volna, ha nem erőltettem volna ezt a nyavajás lovaglást annyira... - Mike elhúzta a vállát a lány keze alól, és szembe fordította a termetes mént.
- Induljatok el, ezen az ösvényen biztonságba visszajuttok. Tartsátok nyitva a szemeteket. Három óra múlva én is hazamegyek lovat váltani, addigra nyergeljétek fel Obsesst, ő bírni fogja az iramot. A társalgóba találkozunk. - köszönt el, majd a hegy felé fordította a lovát, és vágtába ugratva ellovagolt a csapattól.
- Mike, ne! Az isten szerelmére... - Josie a fiú után kiáltott, de nem tudott utánna menni. A villámlás miatt Benedetto répülten ugrott félre, a lánynak pedig minden ügyességére szüksége volt, hogy a nyeregbe maradjon. Mire visszanézett, a fiú és a szürke ló már eltűnt az esőben.
Az ember azt hiszi, vannak, amik vele soha nem történhetnek meg. Ez persze nem igaz - szörnyűségek nem csak másokkal, saját magunkkal is történnek.
Persze, ez csak attól függ, mit tekintünk szörnyűségnek.
Abban a pillanatban, mikor Tod felém közelített az éles kés pengéjével, a halál egész kecsegtető kilátásnak tűnt. Valljuk be, az életem romokban hevert. Egy pillanatig arra gondoltam, mennyivel könnyebb lenne most meghalni - tudomást sem venni arról, mi történt Liberty-vel, mi lesz Death sérült lábával, vagy mennyi időre távozik Shellie újra az életemből... már így is hetek óta húzza a visszaindulást, csakis kizárólag miattam.
...... Grace? Itt vagy? Hallod amit mondok? Ne félj, hazaviszünk ......
Talán az lenne a legjobb, ha most adnám fel. Hiszen nincs esélyem - nem könnyebb megadnom magamat, egy őrült eszement tervének, mint hogy küzdve bukjak el?
...... Én arra ébredtem fel, hogy Baltimore átgázol a sátrakon, te pedig felsikoltasz ......
Mert hiába mondják, hogy hősként jobb meghalni - nekem most nincs mit védenem. Talán, most az egyszer lehetnék önző, feladhatnám addig, amíg még könnyű, amíg még nem számít, hiszen kinek is számítana?...
A hatalmas szürke ló elcsúszott, és orra bukott a sárban. A férfi lecsúszott a vizes nyeregből, a hideg talajra puffanva. SZitkozódva kelt fel, nem mintha sokat számított volna neki. A szürke mén is összeszedte magát, lábai azonban már remegtek a folyamatos igénybevétel miatt.
Mike és Sandro jócskán túllépték a három órás megbeszélt találkozót - a fiú szerint már hajnali egy is elmúlhatott, ők pedig még mindig a viharban voltak, a lányt keresve.
- Sajnálom Sandro. - a fiú lassan felállt, majd a mén mellé bicegett. A bal bokája teljesen merev volt, alig bírta mozgatni. - Túl sokat kértem tőled. Gyere, hazamegyünk. - paskolta meg az oldalát, és fájdalmas sóhajtással a hazafelé vezető ösvény felé fordította.
A mén hálásan horkantott, majd megtorpant. Mike a hirtelen megállás miatt elcsúszott a sáros talajon, maga alá fordítva már amúgy is fájós bokáját. Egy pillanatig összeszorította a száját, de a fájdalom szerencsére alább hagyott.
- Sandro! Gyere kérlek! - Mike megrántotta a ló szárát, de a mén nem mozdult, továbbra sem. Az erdő belseje felé nézett, füleit előre fordítva, mintha látna valamit az erdőben. Mike is arra fordult, amerre a mén nézett.
- Liberty... - suttogta a sötét árnynak, és nem tévedett. A ló azonban nem volt egyedül.
- Grace! - Mike, nem törődve a fájós bokájával, a bicegő lóhoz, és nyakába borult lovasához futott. A lány nem volt magánál, ájultan feküdt a fáradt, és lestrapált mén hátán. Liberty azonban nem engedte a fiúnak, hogy közelebb lépjen - sunyítva hátrált meg a fiútól.
- Liberty, segíteni szeretnék! Kérlek, engedd meg! Lib... - a fiú hangja könyörgő volt, a mén pedig megismerte a kétlábú hangját, aki Grace mellett lovagolni szokta. Bár továbbra is sunyított, hagyta, hogy a fiú lehúzza a hátáról Grace-t. A lány nyaka vérzett, ruhája össze-vissza volt tépkedve, és további sebek borították az egész testét.
- Ne félj Grace. Hazaviszlek. - suttogta Mike, majd óvatosan felültetve maga elé a nyeregbe, haza indultak.
ÚJ KEZDET
Liberty teljes nyugalomba legelészett mellettem. Újra a régi volt - a szőre csillogott, szemében nyugalom és béke ült, pont mint régen, mielőtt ez az egész elkezdődött volna.
Egy-két dolog persze változott - Shellie felmondott Németországban, és a Chevalban, és teljes értékű munkalovasnak szerződött hozzám. Tod börtönben ül, egy törött kézzel, remélhetőleg még sok ideig. A keze nem az én hibámból sérült - az Liberty műve volt, aki kiszabadította magát a szűk boxból, és miután kirúgtam a férfi kezéből a kést, rátaposott Tod karjára.
Annak az estének az emlékei homályosak voltak, de azon kívül minden másra emlékeztem - azt pedig nem sajnáltam annyira.
Az istálló élete visszazökkent a régi kerékvágásba - Death lába felgyógyult, már csak egyedül Liberty lába volt bekötve, de a Doki szerint ő is hamarosan fojtathatja az edzést. Az én orvosom sajnos nem volt annyira elragadtatva tőlem, sőt - majdnem beutalt fél hónapra a kórházba. Szerencsére Shellie lebeszélte erről, miszerint mostmár, hogy van elég ideje, tökéletes házifogságban tud tartani, nem kell aggódnia. Engem ez persze egy cseppet sem nyugtatott meg...
- Nem hiszem, hogy jó hely az elrejtőzésre. - szakította félbe a goldolataimat Mike, és letelepedett mellém a fűre. Liberty nem zavartatta magát a fiú jelenléte miatt, továbbra is nyugodtan tépkedte a lédús füvet, mit sem törődve velünk.
- Shellie megint keres? - kérdeztem, és a számat húztam.
- Jelenleg Tux-szal próbál meg megtalálni téged. - mosolyodott el Mike.
- Ugye nem...? - kérdeztem, mire a fiú vidáman bólogatott.
- De. Szegény azt hiszi, tényleg megkeres majd téged. - nevetett.
- Akkor hosszú délutánnak néz elébe. - vigyorogtam. Tux nagyon jó nyomkövető, de csakis kizárólag megfelelő motiváció mellett képes rendesen dolgozni. - Előző héten elfogyott a Citromos Lócsemege, a többi pedig csak ételpazarlás Tux számára. - nevettem.
- Egyébként... hogy vagy? - tért a lényegre az edző.
- Jól, köszönöm. Szép kis vágásokat szereztem, de már nem is látszanak szinte. - mosolyogtam.
- Akkor örülök. - mosolygott Ő is.
Pár másodpercig néma csendben ültünk - ő egy fűszállal, és Liberty sörényével játszottam. Végül aztán én törtem meg a csendet.
- Azt hiszem... tartozom egy hatalmas köszönettel azért, amit tettél értem. Nem ismerek sok embert, aki képes lett volna egy vihar közepén egy szál pólóban az erdőt járni, és engem keresni. - néztem komolyan a szemébe.
- Nem tesz semmit. - mosolya egy cseppet elhalványult, ahogyan visszaemlékezett arra az éjszakára.
- Most komolyan. Liberty nem tudott volna hazacipelni azzal a lábbal... - nem akartam, hogy semmiségnek tüntesse fel azt, amit tett értem.
- Hmm... hát, ha már ennyire meg akarod háláni, van egy ötletem. Nem csak Tux szereti a citromot. - mosolygott kihívóan, én pedig vártam, hogy kibökje, pontosan mire is gondol, amivel megköszönhetném neki amit tett.
- Na, bökd már ki, mit szeretnél? Citrom tortát? Citromos süteményt? - találgattam.
- Nem talált. - nevetett. Pár pillanatig még némán szemezett velem, majd nagyon lassan közelebb húzódott, és megcsókolt.
Meglepődtem, de nem húzódtam el - ez a csók annyira különbözött a többitől, amit valaha is kaptam. Nem törődve semmivel, közelebb húzódtam Mike-hoz, és viszonoztam a csókot. Hirtelen valami jó erősen meglökött minket - Mike a hátára esett a fűbe, én pedig közvetlen rá.
- Liberty! - pillantottam hátra, de azonnal el is nevettem magamat lovam ártatlan képén.
- Tudod mi lenne jó? Egy jó nagy adag citromos fagyi. - mosolygott vidáman Mike, mint aki hozzá van szokva, hogy lovak lökdösik nap mint nap.
- Lökött! - nevettem rajta, mire ő csak mosolyogva behunyta a szemét, és élvezte a napsütést.
A mellkasára dőltem, és felpillantottam az égre - eszembe jutott a tegnapi nap, mikor azon töprengtem, miért is lenne érdemes élni.
Abban a pillanatban azonban nem gondoltam Mike-ra, Shellire-re vagy Josire-ra, pedig kétség sem fér el, ők a legfontosabb emberek az életelmben, és mindig is azok maradnak. Ott azonban, a vizes takarón és szénán feküdve, összekötözött kézzel, csak egyre tudtam gondolni - drága kedves lovamra.
Liberty-re.
Hiszen hányszor van az embernek olyan érzése az életben, hogy sokkal könnyebb lenne föladni, mint folytatni? Ha csak kis dolgokra is gondolunk, néhány egyszerű akadályra a mindennapokban... mindig van valami vagy valaki, akiért némán, mindenféle jajjszó nélkül tesszük a dolgunkat, és továbblépünk.
Pedig hányszor, hány alkalommal lenne könnyebb megállni, és feladni; kikerülni az akadáloykat, sodródni az árral, anélkül, hogy küzdenénk valamiért...
Ott, abban a pillanatban csak egyre tudtam gondolni.
Rá. Libertyre. Hogy mennyire cserbenhagynám akkor, ha nem küzdenék, ha minden próbálkozás nélkül föladnám, és a könnyebb utat választanám...
Mert ő az, akiért a halált is szívesen vállalnám, ha ez az ára; akiért bármilyen szenvedést jajjszó nélkül tűrnék, bármilyen büntetést büszkén viselnék.
Akiért az életemet adnám.
Liberty felemelte a fejét a fűből, és rám pillantott. Nem kellett beszélnem a nyelvén, hogy lássam, ő is úgy érez, mint én.
Örökkön-örökké... <3
Elvira Emlékére
...mert megmutatta nekem, hogy bármi történt is, mindig van remény...
örökké szeretni foglak kislány <3
|
Soleil Stable Mindennapjai
...történetek velünk, rólunk
X. rész - Táborozzunk!
Part. IV
Charitas dühösen felvágta a fejét, idegesen táncolt lovasa alatt.
- Shell, engedj egy kicsit a száron... - Mike halk hangon szólt a mellette lévő lovashoz. A barna hajú lány elgondolkozva nézett a fiúra, mintha nem is igazán fogta volna fel, hogy mit mondott neki.
- Engedj egy kicsit a száron. - ismételte el a fiú, mire Shellie némán odaadta a szárat a pej ménnek.
- Sajnálom... én csak egyszerűen nem tudom elhinni... - a lány hangja mérhetetlenül szomorúan csengett. Mike megvárta, hátha a lány mond még valamit, de Shellie nem szólalt meg.
- Jo mesélte, hogy mi történt reggel... - kezdett bele mike, Shellie pedig rá pillantott. - Mi ez az egész Nick és Grace között?
A lány megpaskolta pej lova nyakát, miközben a szavakat kereste.
- Régen együtt voltak, méghozzá elég sokáig. Nagyon jól kijöttek egymással, Nick ideje nagy részét itt töltötte, és edzette a lovakat, segített Grance-nek. - Shell sóhajtott.
- Mi történt aztán?
- Nick Grace-nek köszönheti, hogy végül belekóstolhatott az ugratás világába. Az első komoly összekapásuk egy ló miatt volt, amit Nick vett Grace-nek. Egy fiatal, fekete military mén volt, Grace pedig legalább nyolcszor leesett róla. A mén még túl fiatal, és tanulatlan volt, Grace-nek pedig nem volt ideje, hogy foglalkozzon vele, így végül eladta. - a lány arcán látszott, hogy tisztán emlékszik arra az időre.
- Emiatt utaztatok el?
- Nem, dehogy . - rázta meg a fejét. - Nick egyre jobban belefolyt az istálló irányításába, különórákat vett Gicától, egészen addig, míg egy neves német tenyésztő fel nem hívta, hogy nem lenne-e nála munkalovas. A bátyám elfogadta az ajánlatot, pár perccel indulás előtt szólt Grace-nek, hogy elmegyünk, és itthagyta a lányt. - Shellie hangja fájdalmasan csengett.
A két lovas közé néma csend ereszkedett. Shellie magát hibáztatta, Mike pedig azon gondolkodott, amit a lány mesélt neki.
- Josie...
- Igen? - a szőke lány hitetlenkedve kapta fel a fejét. Meglepetésében majdnem a könyvet is kiejtette a kezéből, de azt az utolsó pillanatban még sikerült elkapnia.
- Hol van Nick? - kérdeztem.
- Nick... most nincs itt... - a lány hangja bizonytalanul csengett. - Miért kérded?
- Bocsánatot kéne kérnem tőle... emlékszem, hogy... mármint azt hiszem, hogy szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Igaz? - kérdeztem bizonytalanul. Az egész amolyan rossz álomnak tűnt csak.
- Grace, senki nem haragszik rád. Nagyon súlyos agyrázkódásod van. És sokkot is kaptál. - védett meg Jo.
- Ez nem mentség arra, ahogyan viselkedtem. - ellenkezdtem. Ha tényleg nem álmodtam... akkor nem voltam sokkban. Minden egyes szóra emlékeztem, amit a fiúnak intéztem, minden egyes vágást direkt ejtettem a lelkén....
- Grace, figyelj.... - Jo próbálta megalálni a megfelelő szavakat, de nem hagytam neki.
- Hol van? - kérdeztem meg komolyan.
- Visszautazott.
- Micsoda? - lepődtem meg. - Nem, nem Nickről beszélek. - tettem hozzá gyorsan.
- Hát akkor kit keresel? - Josie is meglepődött, milyen gyorsan váltottam témát.
- Őt. - válaszoltam egyesenes, mintha a lánynak is tudnia kéne, ki Ő. A nevét nem tudtam - de Ő volt az, aki megmentett, ak végig ott volt mellettem, míg nem valaki el nem hurcolta Őt...
- Ki az az Ő, Grace? Mi a neve?
- Nem tudom Josie. - lehelltem fáradtan. - Nem tudom...
KÉT HÉT MÚLVA....
- Nem ismerem. - nyögtem fáradtan, mikor a magát Shellie-nek nevezett lány betuszkolt egy idegen istálló idegen boxába, egy teljesen ismeretlen lóhoz.
- Grace, hiszen ő Badger! Emlékszel? A te galopplovad volt, aztán eladtad Hope-nak... nem rémlik semmi? - a barna hajú lány szinte már sírva fakadt tehetetlenségében. Órák óta mutogatta nekem a lovakat, akik szerinte valah az enyém voltak, vagy jelenleg is az enyémek...
- Sylvia.. vagyis Shellie... nem érti? Én tényleg nem ismerem ezt a lovat. Nagyon köszönöm a fáradozását, de ez itt nem az én istállóm, és főleg nem az én lovaim. - próbáltam meg vele megértetni. - Nekem csak Ő van, de nem tudom, hogy találhatnám meg... - dőltem neki szomorúan a box oldalának. A sárga ló a kezemnek nyomta puha orrát, és halkan felnyerített. Ijedten húzódtam hátra, Badger pedig hitetlenkedve pillantott rám. Nem tudom miért nézett így, de nem is érdekelt...
- Josie-t néha felismeri. Tuxról azt hiszi, hogy Nick kutyája, bár pontosan Nickről sem tudja, hogy kicsoda. Egyfolytában valami titokzatos Őről beszél, aki lehet a fekete mén, vagy Tod, vagy valami nyomorult lázálom, amit az erdőben láttott... - hallottam, ahogyan Shellie a társalgóban kiabál. Az ajtó mellé osontam, és hallgatóztam.
- Shellie, türelmesnek kell lenned. - hallottam, hogy a fiú föláll, és (bizonyára) átöleli a zokogó lányt. - Gicán először áttaposott egy ló, utánna pedig egy fának ütközött a lovával, én pedig még mindig fenntartom a lehetőséget, hogy tényleg látott valamit az erdőben aznap éjjel. - a fiú hangja határozott volt.
- Ez az! - szólalt meg egy másik lány hangja. - Mi van, ha emlékezet kiesése van? Azt mondják, ilyenkor segít, ha visszaviszik ugyanarra a helyre, hátha eszébe jut pár dolog! - a lány hangja izgatottan csengett, ahogyan felugrott a kanapéról.
- Ez nem is olyan rossz ötlet...
- Nem ülök lóra, érthető? - kérdeztem kicsit sem kedves hangon.
- Hát pedig felülsz. - Mike mérgesen elém állt. - Ezt már megvitattuk egyszer.
- Nem érted? Én NEM TUDOK LOVAGOLNI! - kiabáltam vele mérgesen.
- Charitas nagyon kezes ló, nem baj ha nem tudsz. - sóhajtott fáradtan.
- De nem is akarok. Nem jártam soha abba a nyomorult erdőbe, és nem is fogok! - hangom mérgesen csengett.
- Grace, az isten szerelmére, elég legyen már ebből! - Mike megragadta a kezemet, és közelebb húzott magához. Dühösen fújtajtva próbáltam menekülni előle, de nem hagyta. Csak állt ott, nem mozdult, mélyen a szemembe nézett, mintha ezzel kényszeríteni tudna, hogy...
...... Persze, de tudod... a lelkizés nem igazán a szakterületem ...... A lovak megijedtek valamitől, és elszabadultak. Baltimore pedig ijedtében átgázolt a sátratokon ...... Én arra ébredtem fel, hogy Baltimore átgázol a sátrakon, te pedig felsikoltasz ...... Grace? Itt vagy? Hallod amit mondok? Ne félj, hazaviszünk ......
Egy pillanatra megszédültem a fejembe kavargó hangok és képek áradatáról. Mike elkapta a derekamat, én pedig megkapaszkodtam a kezében.
- Grace? - kérdezte ijedten, mire énösszeszorítto szájjal bólintottam.
- Semmi baj... menjünk... - lehelltem, majd a rémisztő teremtmény felé léptem, és felszálltam a nyeregbe, anélkül, hogy pontosan át is gondoltam volna mit teszek.
Úgy éreztem magam, mint aki régen már ült lovon, de teljesen el si felejtette, milyen az. Charitas kényelmetlenül ringott alattam, idegesen dobálta a fejét, táncolt az ösvényen, míg én a sörényébe és a nyeregbe kapaszkodtam. El sem tudtam képzelni, hogyan élvezheti ezt valaki - rázkódik egy kényelmetlen bőr nyeregben, egy irányíthatatlan ló hátán... mi szép van ebben?
Mike nem így gondolta, láttam rajta. Olyan könnyen, és magabiztosan ült a hatalmas andalúz ménen, ami egyszerűen irigylésre méltó volt. Egy másodpercre elfogott a vágy, bárcsak én is így tudnék lovagolni, ilyen könnyedén, mintha semmit sem jelentene egy ilyen nagy szörnyeteg féken tartása...
- Ismerős az ösvény? - fordult oda hozzám a fiú, megtörve ezzel a csendet.
- Nem. - ráztam a fejemet. - Megmondtam, hogy nem jártam erre. - tettem hozzá szenvtelenül.
- Azért egy próbát megér. - a fiú mostmár újra mosolygott, bár mosolya nem volt felhőtlen.
- Mond Grace... mire emlékszel arról az estéről? - kérdezte, pár perc néma csönd után.
- Csak néhány képre. Emlékszem, hogy... beszéltem veled.
- Ez már haladás. - mosolygott, egyre vidámabban. Charitas felvágta a fejét, és felnyerített, így még rövidebbre fogtam a szárat.
- Azt mondtad, a lelkizés nem neked való. - próbáltam meg felidézni.
- És még?
- Beszéltél... Baltimore-ról? Igen, róla, bár nem tudom, hogy ő kicsoda. Gondolom ő is egy ló. - húztam a számat. - Átgázolt a sátrunkon, te pedig felébredtél... felébredtél, mikor én sikoltottam... - az utolsó szavaknál már suttogtam.
Láttam magam előtt. A sátrat, a sötétséget, majd a hatalmas árnyékot...
Mike közelebb irányította a szürke andalúzt, és óvatosan hozzáért a vállamhoz.
- Mond tovább!
- Baltimore... a pej mén átgázolt a sátrunkon... - emlékeztem vissza. Fogalmam sem volt róla, honnan tudom, hogy a Baltimore nevezetű ló pontosan milyen színű... de tudtam. - Emlékszem, hogy elájultam... ti pedig... Shellie... Nick...
...... Gica, itt az ideje, hogy túltedd magad rajta... Tudom, nagyon jól tudom mit művelt veled Nick, de ...... Én elraktam a kaját, és a hálózsákok egy részét, a többit a fiúk hozzák ...... Hát... hoztam neked pár dolgot németből, az egyikért meg fogsz rugdosni ......
Éreztem, hogy csúszni kezdek lefelé, a ló oldalán. Ijedtemben belekapaszkodtam az egyetlen dologba, ami magam előtt volt; Charitas szárába.
A ménnek itt volt a határ. Elviselte a bizonytalanságomat, a furcsa jelzéseimet, a szája tépkedését, és az oldala rugdalását, de hogy még valaki bele is kapaszkodjon a zablába... ez már túl sok volt az egyébként nyugodt és érzékeny ménnek...
Hideg, vizes föld.
Kezdtem úgy érezni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit esni nem igazán egészséges. De az biztos, hogy már rohadt unalmas.
Nagyon lassan felemeltem a fejemet, és körbenéztem. Egy régi, dohos szagú csűrben lehettem, éreztem magam alatt a vizes szalmát és földet, és egy koszos takarót, ami valaki alám dobott.
Lassan visszaeresztettem a fejemet a vizes takaróra, és lehunytam a szememet. A fejem zúgott, lüktetett a benne kavargó képektől, és hangoktól. Az elmúlt két hét minden egyes pillanata olyan éles és kirívó volt...
Emlékeztem. Mindenre. Mikera, Josiera, Shelliere, Nickre, a lovakra, az istállóra, a versenyekre, a lovaglásra... mindenre, amit eddig nem bírtam visszahozni. Hogy irigyeltem Mike-ot az ülése miatt kint az erdőben... hihetetlen...
Éreztem, hogy valami megmozdul mellettem. Ijedten kaptam fel a fejemet, szemezve a sötétséggel, hátha megpillantok valakit. Látni nem láttam, de nem is kellett; elég volt a hangja...
- Örülök, hogy látlak Grace. Jó, hogy beugrottál. - a férfi hangja lány és kellemes volt, mintha csak a városban futottunk volna össze.
- Miért? - Egyszerű, rövid kérdés, mégis ez volt minden, amit tudni akartam.
- Ugyan már, olyan egyszerű lenne, ha elmondanám. - közelebb lépett, a szája sarka mosolyra húzódott. Mostmár láttam, minden egyes vonását a hold fehér fényében.
- Miért csinálod ezt Tod? - kérdeztem könyörögve, de a lovász csak nevetett rajtam.
folyt. köv (:
|
Soleil Stable Mindennapjai
...történetek velünk, rólunk
X. rész - Táborozzunk!
Part. III
- Grace, ne mocorogj! - Shell csúnyán nézett rám, miközben próbálta bekötözni fáslival az oldalamat. Nem tehettem róla - a bordám lüktetett, a lány pedig jó szorosan a mellkasom köré tekerte a piros (eredetileg lovaknak való) fáslit.
- Hallod? Ne ficánkolj! Grace! GICA! - kiáltott végül rám.
- Tudod jól, hogy utálom, ha így hívnak. - morogtam, és megpróbáltam mozdulatlan maradni.
- Három hónappal ezelőtt még semmi bajod nem volt vele.
- Három hónappal ezelőtt minden egyszerűbb volt. - feleseltem vissza. Shell felsóhajtott.
- Gica, itt az ideje, hogy túltedd magad rajta... Tudom, nagyon jól tudom mit művelt veled Nick, de...
- De? Pontosan hol is van itt a de? Szakított velem, majd mit sem törődve azzal, hogy teljesen összeroppantam, telefonálgatott, írt... most pedig újra itt van, nem mintha bárki is meghívta vol... Aú! - nyögtem, mikor Shell erővel nekinyomta a tépőzárt a fáslinak, pont a fájós bordám mellett.
- Azt hitte, hogy már... - kezde a lány, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem kell a lelki fröccs Shellie, főleg nem most. Majd szólok, ha szükségem lesz rá. - mondtam, majd felálltam, és megmaszíroztam az oldalamat.
Tod eltűnése csak hab volt a tortán. Az egész történet abszurd volt - egy egyszerű tereplovaglásra indultunk, és pontosan mi is lett belőle? Hát ez az...
- Mike, ráérsz egy perce? - léptem oda a fiúhoz.
- Persze, de tudod... a lelkizés nem igazán a szakterületem. - mosolygott rám vidáman, miközben elrendezte Dust hátán a nyerget.
- Megnyugodhatsz, semmi ilyesmiről nincs szó. - húztam el a számat. Másra sem vágytam, mint hogy újdonsült edzőmmel beszélgessek amúgy is zűrös lelki világomról. - Csak Todról akartam kérdezni.
- Csak nyugodtan.
- Mikor láttad utoljára? - tettem fel neki a legfontosabb kérdésemet.
- Hmm... nem emlékszem pontosan. Az az igazság, hogy hamar szem elől veszítettem. - ismerte be. - Ha jól emlékszem, Tod le sem feküdt, örködött még a lovak körül, ugyanis Legend és Baltimore nem igen jöttek ki egymással, és féltünk hogy összerúgnak. Úgy volt, hogy hárman váltjuk egymást, Tod kezdi, Én átveszem, Nick pedig hajnalban vigyáz rájuk. - Mike ösztönös mozdulatokkal meghúzta a póni hátán a nyerget.
- Felébresztett titeket?
- Nem... éppen ez a furcsa az egészben. Én arra ébredtem fel, hogy Baltimore átgázol a sátrakon, te pedig felsikoltasz... Azonnal kiugrottam a sátorból, felhúztam a csizmám, majd megpróbáltam elkapni Legendet, de Dust nekem ugrott. Így végül csak az ő kötőfékét tudtam megfogni, de szegény annyira meg volt ijedve... alig tudtam visszafogni. Nick Death-ot kapta el, bár ő nem ment el messzire a lába miatt. Liberty pedig... - Mike lemerevedett.
- Mi van Liberty-vel? - kérdeztem aggódva. Talán ő is megsebesült? Én nem vettem rajta észre, de mi van, ha....
- Liberty... nem volt ott. Nem emlékszem rá, hogy ott lett volna. Persze nagy volt a zűrzavar, nem láttam semmit, de akármennyire is próbálok visszaemlékezni, egyszerűen nem látom őt. Csak azután láttuk meg, a fáknál figyelve, mikor kiszabadítottunk téged meg Josie-t a szakadt sátor alól...
Josie felkapaszkodott mögém, Liberty hátára. Death-ot Mike és Nick vezette, Shell pedig Dust nyergében ült, egy halom csomaggal a nyereg mögött. Csak a lényegesebb dolgokat pakoltuk fel a szegény pónira, a többit ott hagytuk, a kövek mögé rejtve. Bár a nyergeket nagyon sajnáltam, sokkal jobban aggódtam Tod-ért, és a többi lóért - mi lesz, ha nem találnak haza? Vagy ha összefutnak valami ragadozóval? Még belegondolni is rossz volt.
Liberty különös eltűnése furdalta az oldalamat, de nem volt időm ezzel törődni. A fekete sportló idegesen ficánkolt alattunk, nekem pedig minden idegszálammal a ménre kellett koncentrálnom, nehogy elszaladjon velünk.
A sötétben nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő ösvényt, a három ló pedig túl ideges volt ahhoz, hogy segítsen nekünk tájékozódni - de legalább is, hogy ne tartsanak fel minket. Deathot pár perc után teljesen leverte a víz, ágaskodott, és dobálta magát a vezetőszár végén, mit sem törődve a rossz lábával.
Már vagy egy órája lovagoltunk a sötétben, mikor hirtelen egy hatalmas testű ló ugrott ki a fák közül, megijesztve mindnyájunkat. Dust és Death oldalra ugrottak, Liberty azonban teljesen bepánikolt, mikor a pej ló az oldalának csapódott - kifarolva, kibakolva próbált meg távolabb kerülni a lótól, majd egy ágaskodással bevágtatott az erdőbe.
Josie nem bírt fennmaradni a ló hátán, még nekem is csak alig sikerült a nyregben ülve. Liberty csillapíthatatlanul vágtatott a sötét fák között, ide-oda lavírozva a vaksötétben. Az, hogy több mint öt percig bírta, szinte lehetetlennek tűnt számomra, végül azonban, elcsúszva a mohás talajon, teljes erejéből egy fának vágtatott.
Éreztem, ahogyan a hatalmas izomtömeg a kemény, hideg fának csapódik, majd a képek sorozata hrtelen megszakad, és minden elsötétül...
Arra ébredtem, hogy esik az eső. Az erdő teljesen csendes volt, egyetlen árva hangot sem hallottam a saját szívdobogásomon kívül. A másodperc töredékéig arra gondoltam, mi van, ha meghaltunk? Lehetséges, hogy Liberty és Én a nyakunkat törtük, mikor teljes erőnkkel a fának csapódtunk?
A fejem lüktetett, a bordám majd kiszakadt a helyéről, így hamar rájöttem, hogy nem lehetek halott. Hiszen aki meghalt, az már nem érez fájdalmat, nemde? Ha igazat mondanak...
Meg sem próbáltam felállni a földről. Még ott, a vizes és hideg avaron is szédültem, úgy éreztem magamat, mintha felszáltam volna valami ócska körhintára, és több órát ott pörögtem volna. Néha a pörgés lassult, néha gyorsult; csak ritkán rajzolódtak ki a fák pontos körvonalai.
Egy dologban azonban biztos voltam - egyedül vagyok. Nem mintha körül tudtam volna nézni, de éreztem, hogy senki sincs a közelemben. Az ember általában érzi, ha teljesen egyedül van, főleg, ha tehetetlen - érzed a sötétséget és az ürességet magad körül, hallod a csöndet, ami néha hangosabb mint bármilyen dübörgő zaj....
- Grace hallasz? - A hang ismerős volt, mégsem tudtam hova tenni.
- Nincs magánál. - Egy másik, teljesen ismeretlen lány hangja hisztérikusan csengett.
- Shell, szedd össze magadat! - A fiú hangja határozott és erős volt. - Keresd meg Liberty-t! - parancsolta.
A Liberty név különösen ismerősen hatott, de hiába próbáltam emlékezni, pontosan ki is lehet ő, nem jutott eszembe.
- Semmi baj nem lesz Grace. Hallod? Semmi baj. - a fiú nyugtatott, én azonban nem tudtam neki felelni. Óvatosan végigtapogatta a csontjaimat, mintha csak törést keresne rajtam.
Óvatosan lehúzta rólam a lovas mellényt, és az oldalamat kezdte vizsgálni. Néha-néha hozzáért a lüktető bordámhoz, és ilyenkor megrándultam. Az utolsó alkalommal olyan erősen ért hozzá, hogy legszívesebben felsikítottam volna.
- Nee.... - a hangom gyenge volt, de meghallotta.
- Sajnálom.... Grace? Itt vagy? Hallod amit mondok? - kérdezte, mire én pislogtam egyet.
- Ne félj, hazaviszünk. - mondta halkan, majd nagyon óvatosan alámnyúlt, és a lehető leglassabban felemelt, és cipelni kezdett.
Josie fel-alá sétálgatott a kórház folyosóján, ideges pillantásokat lövellve a 412-es számú kórterem felé. Mike alig volt bent két percet, de amint kilépett az ajtón az aranyszőke hajú lány máris letámadta, és kérdezgetni kezdte.
- Hogy van? Jajj Mike, mondj valamit? Rendbejön?
- Az orvosok azt mondják nem szenvedett maradandó sérülést az esésből, a bordája is hamar összeforr. - a fiú halványan mosolygott.
- És.... emlékszik? - a lány hangja elhalkult.
- Alig pár dologra. Az emlékezete nem tökéletes, pihenésre van szüksége. De legalább már felismert. - tette hozzá. - De most te mesélj. Van valami hír Todról, vagy Liberty-ről?
- Semmi. A rendőrség már keresi, kimentek lovakkal. Death-ot és Baltimore-t ellátta az orvos, Legendhez ma jön a patkolókovács, hogy újrapatkolja a bal mellső lábát, ahonnan elhagyta a patkót. Bendy-t lefutószáraztam, úgy néz ki, semmi baja. Meg sem rémült - egyenesen hazaügetett. . - Josie hangja könnyed volt.
- Ez nekem nem tetszik... valami sántít... - Mike hangja gondterhelt volt.
- Pontosan micsoda?
- Nem hiszem el, hogy Tod eltévedt az erdőben. Remekül tájékozódik a fák között, akárhányszor lovagoltam ki vele, mindig egyből tudta, merre kell mennünk. - Mike óvatos pillantást vetett vissza Grace szobája felé.
- Liberty pedig... nem tudom hol lehet. Nem maradt ott Grace mellett, ami csak azt jelentheti, hogy annyira beverte a fejét, hogy teljesen megzavarodott. Ebben az esetben pedig nagy a valószínűsége, hogy már rég nem él. - az edző hangja komolyan csengett az üres folyosón.
- Nagyon remélem, hogy nincs igazad. Grace nem bírná elviselni, ha elveszítené Liberty-t. - Josie mérges pillantástl övelt Mike felé. - Főleg nem most.
- Tudom. Megnyugodhatsz, nem fogom neki elmondani. - Mike sóhajtott, és neki dőlt a hideg falnak. Pár másodpercig a két lovas teljesen elmerült a gondolataiba.
- Menj, Shell már biztos felnyergelte Leonardo-t és Charitast. - szólalt meg Josie.
- Nick nem jön?
- Nem... ő visszautazott Németországba.
- Remélem viccelsz... - az edző hitetlenkedő képet vágott.
- Nem. Reggel volt bent Grace-nél, még mielőtt nyugtatót kapott volna. Nem tudom, hogyan engedhették be. Felisterte Nicket, és teljesen kiakadt; sikított és kiabált, össze-vissza dobálta magát. Shellie mesélte, hogy miután a nővérek beadták a nyugtatót, Nick egy szó nélkül kisétált a kórteremből, odavetette Shellie-nek, hogy találkoznak otthon, és elviharzott. - Josie hangja szomorúan csengett, ahogyan felidézte, mit mesélt neki a lány reggel, könnyek között.
- Még most is teljes sokkban van. Nem beszélt hozzám; köszönt, de végig némán hallgatta, hogy mit mesélek. Szerintem észre sem vette, hogy eljöttem... - a fiú egyik kezével a halántékát maszírozta. - Attól félek... látott valamit tegnap este, ami miatt most ilyen állapotban van.
- Most ne foglalkozz ezzel. Gica hamarosan jól lesz, és a legtöbbet most az segítene neki, ha újra láthatná Libet.
- Ne beszélj neki Libertyről! Nem akarom, hogy hamis reményeket kergessen, rendben? - Mike dühösen csattant fel, de amit rádöbbent, hogy is beszélt, visszavett a dühéből. - Sajnálom... én csak...
- Menj. - unszolta Jo. - Keresd meg Todot, és a fekete mént. Én itt maradok, és figyelek rá.
- Ígéred?
- Ígérem. El sem mozdulok mellőle. - mosolygott Josie, majd integetve búcsúzott Miketól.
folyt. köv (:
|
 Táborozzunk! - több fejezetes rész
II. fejezet
április 22.
Hallottam, ahogyan Josie átfordul a másik oldalára. A lány egész éjszaka össze-vissza forgolódott, mint aki nem találja a helyét.
Talán a rémtörténet, vagy az egész napos, kiadós lovaglás miatt, de képtelen voltam elaludni. Ha néha el is aldutam pár percre, úgy éreztem, mintha egész éjszaka csak a sátor oldalát bámultam volna, véget nem érően. Mármint nem egész éjszaka...
Nem tudom pontosan, mennyi idő lehetett, mikor hallottam, hogy a lovak türelmetlenkednek. Először azt hittem, csak Legend és Baltimore vesztek össze valamin - a fejemre húztam a párnát, hogy ne halljam a lovak hangját. Nem segített, a patadobogás és a nyerítés egyre erősebb lett...
Hirtelen valaki felkiáltott. Éles, szinte már sikítás szerű hang volt, amihez további nyerítések zaja kapcsolódott. Ijedten ültem fel a hálózsákban, sokkot kapva vártam, hogy meghalljam valakinek a hangját, reménykedve, hogy talán csak a fiúk szórakoznak egymással. Mielőtt azonban bárki megszólalhatott volna, hirtelen egy hatalmas test esett a sátor tetejére, és minden elsötétült...
* * * * *
- Grace, jól vagy? - a halk hang mintha egy szűrőn keresztül jött volna. Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is válaszoljak. A fejem úgy lüktetett, mintha egy hatalmas sziklát dobtak volna rá, és az oldalam is szaggatott. Nem voltam biztos benne, de lehet, hogy még az egyik bordámat is sikerült eltörnöm.
- Grace, válaszolj! - éreztem, hogy valaki erősen megrázza a vállamat.
- Normális vagy? Mi van, ha eltört valamilye? - ez a hang már sokkal élesebb volt, és tisztább... Mike hangja.
- Ne itt veszekedjetek! Adjatok neki pár percet, hogy magához térjen. - finomabb, lágyabb hang... Josie vagy Shellie hangja.
A szememet még mindig nem tudtam kinyitni, de már éreztem. Éreztem a hideg levegőt, a zúzódásokat, amiket... hol is szereztem?
- Mentőt kéne hívnunk... - Nick aggódó hangja.
- Miután szétráztad? Adj neki egy kis időt. Grace, hallasz? - Shellie hanga tisztán áthatolt a ködön. Megpróbáltam kinyitni a szememet, hogy lássam, pontosan hol is vagyok.
- Mi a fene... történt... - nyögtem halkan, és minden erőmmel azon voltam, hogy felüljek. Josie azonban nem engedte - erősen megmarkolta a vállamat, és szép lassan visszanyomta a hátamat a hideg földre.
- Semmi baj Grace, ne olyan gyorsan. - nyugtatott meg. - Jól vagy?
- Úgy érzem magam, mint akit tegnap jó alaposan leitattak... és az egyik bordám is lüktet... - nyöszörögtem. - Mi történt velem? Csak arra emlékszem, hogy valaki... kiáltott... - próbáltam meg visszaidézni a történteket.
- A lovak megijedtek valamitől, és elszabadultak. Baltimore pedig ijedtében átgázolt a sátratokon. - vázolta fel gyorsan Mike. Ő volt az egyetlen, aki nem guggolt mellettem, hanem a sötétséget kémlelte.
- De ugye nincs semmi baja? - kérdeztem aggódva.
- Nem tudjuk, teljesen bepánikolt, és elmenekült. Csak pár lovat sikerült megfognunk, Legend, Baltimore és Benedetto elvágtattak. Death sántít a bal mellső lábára, Duston pedig csúnya rúgásnyomok vannak... de egyébként jól vannak.
- És Lib? - kérdeztem hirtelen.
- Jól van... de nem engedte, hogy megfogjuk. Nick szerint aggódik miattad. - Josie úgy beszélt, mintha kételkedne benne, de én tudtam, hogy a fiú igazat mond. Liberty mindig is nagyon közel állt hozzám, és bármit félretett a kedvemért.
- Biztos, hogy jól vagy? - aggodalmaskodott Shell, de én leráztam magamról. - Ha jól vagyok, ha nem, akkor is egy hegy tetején vagyunk, térerő és lovak nélkül, szóval vagy elásom magam most, vagy megpróbálok lekeveredni, nemigaz? - sóhajtottam fájdalmasan, majd elindultam a fák felé. A fekete árnyék tényleg ott várakozott, de mikor meglátta, hogy jövök, elém vágtatott. Felszisszentem, mikor hatalmas orrát a vállamnak nyomta, de nem foglalkoztam vele - közelebb léptem a lóhoz, és átöleltem a nyakát.
- Örülök, hogy te legalább nem vesztél el. - suttogtam, és egy csókot nyomtam a ló homlokára.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha elindulnánk haza. Baltimore és Legend már biztos, hogy otthon vannak, Benedetto-t meg megkeressük majd lóháton. Lib haza tudja cipelni a cuccok jó részét, de Dustra is pakolhatunk súlyt. - próbáltam meg egy kicsit rendszerezni a helyzetet.
- Grace... lenne egy kis probléma...
- Igen, tudom, a legelő... hát, szerintem ezeket a póznákat már úgy is dobhatjuk ki. Szerintem ezeket most itt is hagyhatjuk, majd visszajövünk értük valamikor. - tétováztam.
- Nem, nem arra gondoltam. Lenne egy nagyobb problémánk is. - Shell keresztbe fonta a kezét a mellkasa előtt.
- Pontosan micsoda?
- Nem akarlak megijeszteni, de nem csak a lovak tüntek el... Tod-ot sem találjuk...
|
Táborozzunk! - több fejezetes rész
I. fejezet
április 1.
- Na, kezdhetjük? - vágott bele a vacsora után Mike. Shell, Josie és Én vígan bólogattunk, egy takaróba belebugyolálva, egymásnak dőlve vártuk, hogy a fiú nekikezdjen a törétnetnek. Nick és Tod kevésbé izgatottan, szinte már unott képpel ültek a tűz mellett, kezükben egy-egy doboz sörrel, és várták, hogy az edző nekikezdjen.
... Jó száz évvel ezelőttn ennek a hegynek a szirtjein vadlovak csapatai éltek. Vezérük, egy hatalmas, szénfekete mén volt, vöröslő szemekkel, párja egy gyönyörű albínó kancának. Az emberek rettegtek a vörösszemű lótól, úgy tartották, hogy egyenesen a pokolból jött, hátán hordozva magát a végzetet, halált hozva minden emberre, akinek a közelébe megy.
A mendemondák szájról-szájra jártak, de nem igazán hittek benne, mindaddig, míg az egyik nap a falu vezetőjének a feleségét holtan nem találták a mező végén. Patanyomok is voltak a földben, patkolatlan lóhoz tartoztak. A nő férje azonnal tudta, hogy csakis kizárólag a szénfekete ló lehetett a bűnös, így hát felnyergelte a lovát, és elindult, hogy levadássza a démoni állatot.
A végzet lovát nem találta meg, de helyette sikerült megölnie a mén párját, majd felhurcolta erre a sziklákra, és megvárta, amíg a fekete állat maga jön el érte.
A következő nap az egész falu lázban égett - egy halálra rémült ló vágtatott haza, be egyenesen a falu vezetőjének az udvarára. Felágaskodott, tombolt, dobálta magát, senki nem mert odamenni hozzá, végül aztán összeesett, és meghalt. A nyereg alá valaki egy félig megégett levélkét csúsztatott be, amire vérrel írták rá: Halál.
Még ma is úgy tartják, hogy ezeknek a fáknak a levelei alatt vadászik egymásra ló és lovas, haláltáncot járva a sziklák között. Aki pedig találkozik velük, arra szörnyű, és kegyetlen halál vár, nem kímélve sem embert, sem állatot...
A tűz egy percre fellobbant, mi pedig sikoltva ugrottunk hátra. Mike jót nevetett az ijedtségünkön, majd természetesen közölte, hogy a történet nem igaz, és tegnap találta ki. Nem mintha ez megnyugtatott volna minket...
folyt. köv.
|
Táborozzunk! - több fejezetes rész
I. fejezet
április 1.
- Mit szólnátok egy kis tereplovagláshoz? - kérdeztem Shellt és Josiet, akik éppen Caspert és Noble-t pátyolgatták. A palomino mén hátracsapott fülekkel, mártírként tűrte, hogy a sörényét fonyják, Casper azonban (mint mindig) igazán élvezte a pátyolgatást.
- Én benne vagyok! - mosolyogott rám Shellie, majd megpaskolta Noble nyakát.
- Oké, Mike-ot és Tod-ot már megkérdeztem, ők szívesen jönnek. Arra gondoltam, kimehetnénk táborozni a sziklákhoz, két napi remek program. - ajánlottam.
Shellie egy pilanatra gondolkodó arcot vágottt, majd félénken rám pillantott.
- Nick is jöhet? Nem akarom egyedül itt hagyni.. - kérdezte, mire én bólintottam.
- Már nyergelni is Baltimore-t. - mosolyogtam halványan.
- Akkor jó, én melyik lovat nyergeljem? - Shellie mosolya mostmár sokkal őszintébb volt.
- Hmm... melyiket szeretnéd?
* * * *
- Josie, siess egy kicsit, könyörgöm! - szólt le Nick Baltimore hátáról, miközben a ficánkoló mént próbálta meg féken tartani.
- Egy perc, és végzek is, ne zsörtőlődj már! - feleselt vissza a szőke lány, majd berakta a termoszokat és a kötőfékeket Dust nyeregtáskájába.
- Én elraktam a felállítható póznákat, Nick, Mike és Tod pedig felpakolták a sátrakat, szerintem mindennel megvagyunk. - húztam fel magam Liberty túranyergébe, majd eligazgattam a szárakat.
- Én elraktam a kaját, és a hálózsákok egy részét, a többit a fiúk hozzák. - paskolta meg Shell Legend nyakát.
Josie ragaszkodott hozzá, hogy Noble-val jöjjön, de a Welsh póni még nem volt elég jó kondiban ahhoz, hogy végigcsinálja a túrát. Az előző gazdái csakis kizárólag a küllemét ápolták, de keveset lovagoltak rajta. Így hát az egyetlen póni, aki szóba jöhetett, az Dust volt, de Jo beletörődött, és örült, hogy nem Allegro-val kell jönnie. Allegro kiváló túraló, a hisztijeitől eltekintve. Igazán utálja, ha bármilyen plusz cuccot kell cipelnie, így érthető volt a lány választása. Nekem nem volt kérdéses, hogy Libre ülök, Nick Baltimore-t, Shell pedig Death csikóját, Legend-et választotta. Mike alá Death-et adtam, mert tudtam, hogy a mén elég kitartó és erős, hogy a sátrakat cipelje. Tod Bendy-t lovagolta, hasonló célból - a testes andalúz meg sem érezte a nehéz súlyokat a hátán.
A készülődés nem tartott sokáig, így tízre már el is tudtunk indulni. Liberty egyenletesen lépkedett a már ismerős erdei ösvényen. Most azonban nem a Marverick, vagy a Ghost Dancing Stable felé mentünk, hogy meglátogassuk a többi istállótulajdonost. A legszűkebb, az erdő belseje felé vezető ösvényen lavíroztunk, kerülgetve a fákat, és bokrokat, amik az utunkat állták.
- Ugye lesz pár hosszab vágtaszakasz, amin nekiengedhetjük őket? - kérdezte Nick, miközben próbálta féken tartani Baltimore-t. A mén nem a türelméről volt ismert, és még a hátán cipelt sátor és két hálózsák ellenére is vágtatni akart.
- Nyugi, az emelkedők előtt több ilyen is lesz. De vigyáznunk kell, hogy ne fárasszuk le a lovakat, ugyanis nehéz lesz a terep, és nem akarom, hogy teljesen lefáradjanak. - figyelmeztettem Nicket, miközben próbáltam Libet az ösvényen tartani.
A táj gyönyörű volt. A lovak élvezték a vágtákat, Liberty úgy száguldott, mint a szél, maga mögé utasítva mindenki mást. Jo és Dust remek párost alkottak - a lány kiválóan kijött a haflingi ménnel, aminek nagyon örültem.
A többiek sem panaszkodtak, élvezték a túrát. Shell Mike-ot kérdezgette, Nick és Jo egymás agyára mentek, Tod pedig csendben lovagolt a csapat végén, sereghajtóként.
Szürküllt, mire elértük a táborhelyet, így hát nekiálltunk, hogy felverjük a sátrakat, és felhúzzuk éjszakára a lovak legelőjét. Elég cölöpöt hosztunk ahhoz, hogy két külön kis legelőt készítsünk a lovaknak - az egyikre Death, Lib és Dust, a másikra Legend, Baltimore és Bendy került.
Nick és Mike felverték a sátrakat, Ted és Én felhúztuk a legelőket, Jo és Shell pedig elkészítették a vacsorát. A csapatmunka remekül sikerült, a lovak hamar megszabadulhattak a felszerelésüktől, és a sátrak is húsz percen bellül álltak. A két lány felmelegítették az ételt a tűznél, valamint előszedték a szendvicset, és a pillecukrot, amit a vacsora utánra tartogattak. Úgy gondoltuk, remek móka lenne a tűz körül ülve rémtörténeteket mesélni, Mike pedig ígérte, hogy készül pár vérfagyasztó történettel. Mindenki egyetértett abban, hogy csodás esténk lesz. Pedig, ha tudtuk volna, pontosan mire is vállalkozunk...
folyt. köv.
|
Ellentétek...
március 30.
- Biztos, hogy el fogsz bírni Obsessel? - kérdeztem bizonytalanul, mikor Mike felhúzta magát, majd elhelyezkedett a kényelmes díjlovagló nyeregben.
- Biztos. - vigyorgott rám, azzal a szokásos "mindent tudó" arckifejezéssel.
- Te tudod. - vontam vállat, de tetszett a fiú magabiztossága. Obsessnek pont egy ilyen lovasra volt szüksége, aki megzabolázza vad viselkedését.
Én ma Noble-t nyergeltem fel. Bár a welsh pónit nem versenyeztettük díjlovaglásban, vagy ugratásban, néha azért le-le kellett lovagolni, és csak én és Josie voltunk elég alacsonyak és könnyűek, hogy ráüljünk. Tod és Mike súlya már sok lett volna a törékeny küllemlónak. Bár Mike csak a hecc kedvéért előző héten ráült a palomino ménre, a kis póni a súly ellenére ugyan olyan könnyedén vágtázott edzőmmel, mint bárki mással. Igazán szívós és határozott ló, akit nem lehet csak úgy eltántorítani a céljától.
Mike remekül beilleszkedett az életünkbe, hóbortos természetével egy ideig nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán ért-e a lovakhoz. Mikor azonban láttam, milyen jól összebarátkozott Liberty-vel, biztos voltam benne, hogy jól döntöttem.
Mike nem csak Libbel és Noble-val jött jól ki, az összes ló szívébe lopta magát, ami kifejezetten előnyt jelentett, főleg Obsess és Sandro lovaglásában.
* * * * *
Délután már alig bírtam a fenekemen maradni, még a lovaglások sem tudtak elégé lekötni. Shellie délutánra ígérte magát, hogy visszautazik, és már hiheetlenül hiányzott a lány. Kicsit úgy éreztem, mintha egyik elveszett darabomat kaptam volna most vissza, ha nem is teljesen.
Lib könnyedén ringatózott, szépen pakolászta a lábait, ahogyan kértem. Elkalandoztam, de a fekete ló nem használta ki az alkalmat a bohóckodásra - kérés nélkül csinálta a díjlovas kűrünk további elemeit. Elmosolyodtam hűséges lovamon - Liberty minden is közel állt a szívemhez, már azóta, hogy először megpillantottam. Gyakran mondták, milyen jól összeillünk, és igazuk is volt. Lib mindig ott volt mellettem, bármi gondol, vagy bajom volt, amiért én mindig is hálás leszek neki.
A díjlovas edzés kicsit elhúzódott, gyorsan levezettem a fekete lovat, majd lekaptam róla a felszerelést, és a boxába vezettem. Siettem, de úgy gondoltam, mutatok egy kis meglepetést a lánynak.
- Josie, ellophatom egy pillanatra Casper-t? - siettem a póni boxához.
- Igen, nekem már úgyis mennem kéne. - a lány szokásához híven a boxban térdelt, és a párductarka mén sörényét fésülgette. Hihetetlenül beleszeretett a kisméretű lóba, és a szerelem kölcsönös volt. Casper mostmár kötőfék nélkül is követi a lányt, Jo pedig gyakran megengedi, hogy vele tartson a kis bajkeverő.
* * * * *
- El sem hiszem, hogy újra itt vagy! - öleltem magamhoz szorosan Shellie-t, azzal az ötlettel, hogy soha többé nem eresztem. Végül azonban elengedtem, csak hogy újra láthassam az arcát.
- Én is alig tudom elhinni! - nevetett velem, majd egy pillanatra ledermedt.
- Mi az? - kérdeztem.
- Hát... hoztam neked pár dolgot németből, az egyikért meg fogsz rugdosni... - sóhajtotta, majd maga mögé pillantott.
- Ezt nem hiszem el. - suttogtam, majd hátra léptem a lánytól, és egyenest Nick szemébe néztem.
- Hello Gica, hogy vagy? - volt barátom kedvesen mosolygott, de én mindössze csak egy biccentéssel viszonoztam.
- Grace. - helyesbítettem. - Mostanában inkább azt használom. - tettem hozzá.
Mély levegőt vettem, próbálva elterelni gondolataimat a fiú felől. Úgy döntöttem, Casper bemutatása tökéletes lesz erre.
- Shell, bemutatom neked a lovarda új házikedvencét, Casper van Dien-t. - mutattam a kis pónira a lábam mellett, aki éppen a márkás lovaglónadrágomat kóstolgatta.
- Istenem! Szia Casper! Micsoda gyönyörű paci vagy te! - a lány azonnal simogatni kezdte a gyönyörű pónit, ő pedig egy ágaskodással köszöntötte az ismeretlen kétlábút.
Bekísértem Shellt és Nicket, majd gyorsan körbevezettem őket az istállóban. Rengeteg lovat régi ismerősként köszöntöttek, de Clarento-t, és Noble-t még nem ismerték.
- Valamint bemutatom nektek Mike-ot, ő az új edzőm, és lovasom. Magas szinten versenyzik díjlovaglásban, de mellette remekül ugrat is. - mutattam a pálya felé, ahol a fiú éppen Clarento-val edzett.
- Helyes fiú. -súgta Shellie, mire oldalra könyököltem.
- Ő marad. Ha már egyszer ti nem vagytok itt, hogy segítsetek, kell valaki, aki tanácsokat ad, és versenyzik a lovakkal. - szúrós pillantást vetettem Nick felé, majd újra Mike-ra és Clarento-ra pillantottam.
- Akkor is helyeset választottál. - kuncogott Shellie.
- Nem a külseje miatt lett választva, hanem a lovas múltja miatt, érthető? - néztem komolyan a lányra, majd elnevettem magam.
- Jó, jó felfogtam! - tette fel a két kezét Shell.
folyt. köv.
|
Szebb napok...
március 30.
Clarento érkezése felpezsdítette egy kicsit az istálló életét, Casper és Noble szépségére pedig mindenki felfigyelt.
- Jajj, annyira imádom ezt a szépséget! - Jo megpaskolta a shetlani mén nyakát, majd leguggolt hozzá, és átölelte a nyakát. A kisfickó remekül bírta a lány pesztrálását, láthatóan még örült is a figyelemnek.
- Még nem tudom, hogy pénzügyi szempontból jó ötlet volt-e megvennünk, de minden esetre igazi kis házikedvenc lett belőle. - simítottam végig a póni oldalán, majd Tuxra pillantottam, aki legújabb lóbarátját ugrálta körbe. Casper alig magasabb Tuxnál, de szerencsére hamar megbarátkoztak.
- Ugyan már! - Josie legyintett, majd felállt a földről, és a kapu felé vezette a pónit. - Tudom én, hogy soha nem lennél képes végleg megválni tőle. - mosolygott mindentudóan, és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt.
Noble már kicsit keményebb diónak bizonyult, nem volt az a túlzottan barátkozós fajta, de velem egész jól kijött. Joval is rendesen viselkedett, egyedül Tod nem tetszett neki, ebben nagyon hasonlított Libertyre.
A palomino és a párductarka ménnek Dust mellett találtam helyet. Egy cseppet féltem tőle, hogyan fog ez a három, egymástól teljesen különböző személyiségű ló viselkedni, de megnyugodhattam. Noble remekül kijött a másik két lóval, Casper pedig azonnal Dust, és a többi ló szívébe lopta magát aranyos kinézetével. A három póni remekül mutatott egymás mellett, én pedig örültem - mégegy gonddal kevesebb.
* * * * *
- Michael Cardonell. - mutatkozott be a férfi, szabad kezét felém nyújtva.
- Örvendek, Grace Dowlen vagyok. - fogtam kezet Michaellel.
- Akkor önnel beszéltem telefonon, igaz? - a vörösesbarna hajú férfi kíváncsian méregetett.
- Pontosan, én lennék a lovarda és az egész terület tulajdonosa. Ez itt a Soleil Stable, de a birtokhoz még rengeteg másik istálló is tartozik, különböző tulajdonosokkal. - magyaráztam gyorsan el.
- Értem... esetleg meg tudná mutatni, hova rakhatnám le a holmimat? - tért mindjárt a tárgyra Mike.
- Persze, de tegezzen nyugodtan, én is tegezem, ha megengedi.
- Természetesen. - mosolyodott el, majd felkapta a táskáját a fekete motorról, és elidult az épület felé.
- Mesélj egy kicsit magadról; milyen lovakkal dolgoztál eddig? - kérdezősködtem újonnan felvett edzőmtől.
- A sportlovaktól kezdve a barokk lovakon át, mindenféle lóval. Neked pontosan milyen lovaid is vannak? - érdeklődött.
- Mindenféle. - nevettem el magam, Casperre gondolva. Összefoglaltam neki a lovakat pár mondatban, míg felértünk a lépcsőn, és meg nem érkeztünk Nick régi szobájához.
- Tessék, ez lenne az. Rendezkedj el nyugodtan, aztán ha végeztél, körbevezetlek. - ajánlottam, mire Mike kinyitotta az ajtót, és egy hatalmas puffanással ledobta a táskát.
- Én kész is vagyok. - válaszolt gyorsan ártatlan képpel, majd rámnevetett.
- Okéééé... akkor mehetünk is! - nevettem, majd elindultunk lefele, az istállók felé.
folyt. köv.
|
Mikor már azt hiszed, ennél rosszabb nem is lehet...
március 11.
- Halló? - szóltam bele vidám hanggal a telefonba.
- Szia Grace. - egy bizonytalan hang szólt bele a kagylóba, mire én ledermedtem.
- Figyelj, tudom, hogy a pokolba kívánsz... - kezdte Nick, mire én összekapartam magam, és válaszoltam.
- Talált. - feleltem indulatosan, majd levágtam a telefont. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam megnyugodni. De épphogy csak sikerült visszaállítanom a pulzusomat a normális szintre, már újra csörgött a telefon.
- Na Tux, egyet találhatsz, hogy ki lehet. - nyögtem a kutyámnak, mire ő felpattant, majd egy ugatással nekiállt, hogy megkeresse a játékát. - Nem, nem azt mondtam, hogy játszunk! - kiáltottam utánna, reménytelenül.
Felvettem a telefont, majd a fülemhez emeltem. Most azonban nem szóltam bele. Hagytam, hogy Nick kezdje el.
- Igazad van, megérdemlem. Nem magam miatt hívlak, csak Shellie üzenetét adnám át. A jövő hétre szabit vett ki, és kérte, hogy szóljak neked, hogy meglátogatna. - a hangja lágy, dallamos volt, én pedig kezdtem rosszul lenni tőle.
- Semmi probléma. Egyébként is, már nagyon hiányzik Shellie, alig várom, hogy találkozzunk. - válaszoltam tárgyilagosan.
- Ő is már nagyon várja. Néha úgy érzem, hogy még nem igazán sikerült beilleszkednie a....
- Viszlát Nick. - mondtam, majd dühösen lecsaptam a kagylót.
Az elmúlt pár hét a poklok pokla volt. Obsess kezdett egyre kezelhetetlenebbül viselkedni, Sandro teljesen megkattant, Leonardo pedig szinte alig volt hajlandó a legkisebb akadályt is átugrani. Dust gyönyörűen dolgozott, de néha ő is bepöccent, és olyankor naponta többször is lerakott a hátáról.
Mindez ment vagy két hétig, mígnem át nem adtam a lovaglást teljes egészében Josie-nak. Én, az idő nagy részében túlságosan is zaklatott voltam ahhoz, hogy bármelyik ló hátára üljek. Még Challeur sem volt képes megtűrni, teljesen kikészült tőlem. Liberty volt az egyetlen, aki még most is képes volt eltűrni a hátán, de ő sem dolgozott azzal az intenzitással, mint régen.
Nyilvánvalóvá vállt, hogy jelenleg nem vagyok alkalmas ahhoz, hogy érzékeny versenylovakkal foglalkozzak.
* * * * *
- Jajj Bettina, nagyon köszönöm! - hálálkodtam a PonyIsland tulajdonosának. - Ígérem, hogy Clarento remek kezekben lesz nálam!
- Én is így gondolom. - a lány hangján hallottam, hogy mosolyog. - Még ma átszállítják a birtokra a kancát, és sok sikert hozzá a jövőkben.
- Köszönöm! - búcsúztam el, majd leraktam a telefont, és örömömben ugrálni kezdtem.
- Tux! Hallod? Enyém lett Clarento! - öleltem magamhoz a németjuhászt, majd kisiettem az irodából, egyenest az istállók felé.
- Jo! Ma hozzák Clarentot! - kiáltottam a lánynak. Josie éppen a díjlovason lovagolt Sandroval, a mén pedig úgy dolgozott, mint egy álom. Lábait gyönyörűen emelgette, fejét gyönyörűen tartotta, mint egy vérbeli díjló.
- Sikerült? - kérdezte, de a figyelmét nem fordította el a ménről.
- Igen! Ha végeztél gyere, egy fél óra, és át is hozzák! - intettem a lánynak.
Toddal is megbeszéltem, hogy készítsen elő egy boxot, majd felkantároztam Liberty-t, és úgy döntöttem, szőrén körbelovagoljuk egyszer a központot. Lib is nagyon örült az ötletnek, valamint a jó kedvemnek - felszabadultan lépdelt a friss, tavaszi levegőn, néha-néha nyerítve egyet a legelőn legelésző lovak felé.
folyt. köv.
|
 Soha ne mond, hogy...
február 18.
- Melyiket viszed ma? - kérdeztem élettelen hanggal a szőke lányt, ő pedig megvonta a vállát.
- Nekem mindegy, melyikkel jöjjek? - kérdezett vissza.
- Gyere akkor... Leonardoval. - mondtam, a lány pedig örömmel bólintott. Eddig még soha nem engedtem neki, hogy a pej ménre üljön, így most nagyon kíváncsi volt, milyen is lesz majd Leo-n lovagolni.
- Én kihozom Obsesst, Tod pedig majd Libertyre ül. - osztottam szét magunk között a lovakat. Nem volt egy könnyű feladat - sem Josie sem Tod nem ismerték még az itteni lovakat, így nem akartam őket nagyon a mélyvízbe dobni. Inkább olyan lovakat osztottam alájuk, akikről tudtam, hogy az esetek nagy részében szépen viselkednek. Egy pillanatra eszembe jutott, mennyivel könnyebb is lenne Shellie-vel és Nick-kel kilovagolni, de gyorsan el is hessegettem a fájdalmas gondolatot.
Már egy hete elutaztak, de én még mindig egy roncs voltam. Leginkább Nick hiányzott - még Tux is észlelte a fiú hiányát. Minden reggel körbeszalad a kedvenc sipoló játékával a szobámban, Nicket keresve, hogy dobja el neki. Ez a kis játék szinte már reggeli szertartásunk lett az elmúlt egy évben.
Most kénytelen vagyok én sipoló játékokat dobálni a németjuhásznak, méghozzá a reggeli kávé előtt. Ez már önmagában felér egy kiadós kínzással.
Obsess hozta szokásos őrült formáját, de én szinte észre sem vettem. Csakis kizárólag a szakításról töprengtem, és képtelen voltam bármi másra figyelni. Az egész olyan volt, mint valami zavaros rémálom, minden túl valószínűtlennek tűnt.
Elfogadhatatlannak.
A terep pocsékul sikerült, és örültem, mikor végre viszsaértünk, és lenyergelhettünk. Jo és Tod folytatták az edzéseket, valamint lefutószárazták a versenylovakat, de nekem mára elég volt a lovak társaságából. Túlságosan is fájt néha a közelükben lennem, így hát inkább beültem az irodába, hogy folytassam a papírmunkát, amit mostanában úgy elhanyagoltam.
Bekapcsoltam a laptopot, majd végigböngésztem a leveleimet. Néhány versenynek a hirdetése, tenyészmének és kancák adatai, és fedeztetési indormációk.
Valamint egy email Gleisdorfból.
Grace,
Megérkeztünk! Nick nemrég végzett a csomagok felcipelésével, majd eltűnt, hogy megnézze az istállóban lévő lovakat. Én azonban nem bírtam úgy lemenni, hogy legalább egy levelet ne küldjek neked.
Az út elég hosszú volt, de a birtok tényleg csodaszép, neked is biztos tetszene, ha látnád. Kicsit kisebb, mint a te istállód, de remekül felszerelt, modern hely, ez már a külsejéből is látszik. Ha jól tudom, jelenleg harminc versenyló, és közel huszonöt tenyészló él itt állandóan, valamint tíz bértartott lova is van a birtoknak.
Mégis, akármennyire is jó ez a hely, máris hiányzik Blackwood. Itt minden annyira rideg, és gyors - az emberek alig beszélnek egymással, mindenki csak sürög-forog, teszi magában a dolgát, úgy, hogy egymáshoz sem szólnak. Teljesen más a hangulat, és nem hiszem, hogy én ehhez valaha is képes lennék hozzászokni.
Megpróbáltam beszélni Nickkel az úton, de nem sikerült kihúznom belőle túl sokat. Azt kérte viszont, hogy írjam meg, hogy hiányzol neki, és gondolni fog rád. Valamint, ha nem rúgod ki, akkor velem együtt néha majd ő is vissza fog látogatni.
Mikor ez kicsúszott a száján, közöltem vele, hogy nem fogok egyetlen egy betűt sem pazarolni az ő sajnálkozására, majd ha ő annyira akar, akkor ír neked pár sort. De aztán úgy gondoltam, illik megmondanom neked, mit üzen. Még mindig alig tudom elhinni, hogy képes volt ekkora szemétségre.
Na de mesélj, mi történt ott, ez alatt a pár nap alatt, míg mi úton voltunk? Dust hogy van? És a többi ló?
Remélem, hogy nem gubbasztasz egész nap a szobádba, és búslakodsz. Ha meghallom bárkitől is hogy így van, én magam megyek oda, hogy kirugdossalak a levegőre !!!
Hiányzol!
Ölel; Shellie
folyt. köv.
|
Búcsú
február 18.
A fekete mén kidugta gyönyörű fejét a boxajtó felett, és rám pillantott. Tekintete meleget sugárzott, majd mikor mellé léptem, orrát a vállamnak nyomta, és kedvesen horkantott.
- Jajj Lib... - fejemet a mén nyakának döntöttem, majd behunytam a szemem, és hagytam, hogy a könnyek csendben végigfollyanak az arcomon. Tudtam, hogy lovamra bármikor számíthatok - a fekete díjló türelmesen megvárta, amíg elmeséltem neki a délutánomat, ami remekből hirtelen katasztrófába ment át...
- Dust isteni volt, nemde? - kérdeztem nevetve a fiútól, de Nick csak hümmögött.
- Ne csináld már, ha összekapja magát, még Libbel is vetekszik! - dícsértem a pónit, Stardust pedig önelégülten vágta fel a fejét.
- Ja, nagyon ügyes ló. - bólintott a fiú, majd a háta mögé pillantott. - Egyébként, láttad ma Shellie-t? - érdeklődött közönbösen.
- Nem, pedig megbeszéltük, hogy ma kimegyünk terepezni... nem hiszem el, hogy elfelejtette... - sóhajtottam, de vágül vállat vontam. - Mindegy, majd holnap. Majd felül Obsessre, hogy kicsit megmozgassa. - vigyorodtam el kárörvendően.
- Pedig megígérte, hogy nem késik... - motyogta magában a fiú, majd az órájára pillantott.
- Hát pedig sikerült neki. Sajnálhatja, lemaradt egy csodás terepről. Josieval remekül éreztük magunkat, Sandro igazi úriemberként viselkedett. - pillantásom a legelőn ügetű andalúzra esett, de ő nem nézett ránk. Vidáman csapkodta a fejét, majd megállt, és legelni kezdett. Hiába a hosszú lovaglás - még csak meg sem érezte.
Nick azonban úgy tűnt, oda sem figyel rám. Türelmetlenül pillantott a hatalmas kovácsoltvas kapuk felé, míg végül vissza nem fordult felénk. Nem nézett rám - a sárga pónival szemezett, de a tekintete valahogy furcsán üresnek, és fájdalmasnak tűnt.
- Grace, figyelj... - a barna hajú fiú mély levegőt vett, majd végre belenézett a szemembe. - Muszály tudnod valamit.
- Rendben. - bólintottam, de nem értettem miről is beszél a fiú.
- A Cheval nekem csak átmeneti állás volt, beadtam pár jelentkezési lapot, más lovardákba is. Senki nem szólt vissza, jó ideig, de pár nappal ezelőtt felhívtak, és kaptam egy... - egy pillanatig habozott, majd folytatta - ...egy remek ajánlatot, Gleisdorfban. Kiváló trénerek alatt tanulhatnék, remek fizetés mellett. - közelebb lépett, bal kezével végigsimított a póni nyakán. - Nem adtak hosszú gondolkodási időt, nekem pedig mindig is ez volt az álmom, így hát... - felpillantott, hogy lássa a reagálásomat, bár én magam sem tudtam, hogy milyen arcot vágok. - Szeretlek, de nem akarok örökre lovász maradni. Rengeteget segítettél nekem, amit én talán soha nem fogok tudni megháláni neked. Nélküled soha nem ülhettem volna ezeken a pompás lovakon, de most már ideje a saját lábamon is megállnom.
Dust unalmában a kabátom ujját kezdte el rágcsálni, de mikor nem reagálltam rá, orrával keményen a vállamba bokszolt. Megtántorodtam, majd egy figyelmeztető pillantást vetettem a pónira. Ő azonban nem figyelt rám - Nick vállát kezdte el böködni, egy kis csemege reményében.
- Dust, ne most... - Nick eltolta magától a pónit, majd rám nézett. - Remélem, hogy megérted a döntésemet Grace. - hangja reménykedően csengett.
Egy pillanatig mélyen a fiú szemébe néztem, majd elfordítottam a tekintetem.
- Persze, tudom, hogy mennyire fontos ez neked. - hangom könnyed volt, de nem bírtam Nickre nézni.
- Köszönöm, hogy megérted, és sajnálom, hogy nem közöltem ezt hamarabb. - sóhajtott.
- Mikor mész? - kérdeztem, és próbáltam kedvesebb hangot megütni.
- Ma. - felelte, de nem nézett a szemembe. Értetlenül pillatottam rá.
- Nick. Mi az?
- Nem egyedül megyek - felelte, de még mielőtt rákérdezhettem volna, befutott Shellie.
- Kint vártalak, de már megint tök fölöslegesen. - a lány morcosan a bátyjára pillantott, majd rám mosolygott. - Szia Grace, na mesélj, hogy teljesít Dust? - érdeklődött kedvesen.
- Bocsáss meg egy percre Shellie... - kértem elnézést a lánytól. - Nick, miről beszélsz? Mi az, hogy nem egyedül mész? - a hangom kezdett hisztérikussá válni. Egy nővel megy? Talán egész eddig megcsalt engem? És miért most szól, egyáltalán?...
- Grace... - Nick sajnálkozva pillantott rám. - Én nem tudtam, hogyan mondjam el... - szabadkozott.
- Ezt nem hiszem el! Nem mondtad el neki? - Shellie hangja hitetlenül csattant, majd dühösen Nickhez lépett. - Azt mondtad nekem, három nappal ezelőtt, hogy mindent megbeszéltetek! Egy nagy hazug disznó vagy Nick! - a lány teljesen kikelt magából, bátyja pedig nem vitatkozott vele.
- Várj meg a kocsinál. - Shell kihúzta a zsebéből a kocsikulcsot, és Nickhez vágta. A fiú röptében elkapta a kis tárgyat, de nem figyelt oda. Csakis kizárólag rám nézett. Közelebb lépett, és egy cseppet lehajtotta a fejét.
- Csak azért nem szóltam, mert nem tudtam, hogyan is mondhatnám el. Nagyon sajnálom. Remélem, hogy meg tudsz majd nekem egyszer bocsátani. - suttogta, majd hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. Én azonban elfordítottam a fejemet.
- Sok szerencsét a továbbiakban. - hangom nyugodtan és komolyan csengett, de nem bírtam a fiúra nézni.
Nick elsétált, Shellie pedig közelebb lépett, és magához ölelt.
- Úgy sajnálom, azt hittem, tényleg tudsz mindent... hívtalak, de soha nem vetted fel, és áthajtani sem tudtam, mert Nick elvitte a kocsimat... - szabadkozott a lány, de én csak megráztam a fejemet.
- Semmi baj, nem haragszom. Remélem, azért jól fogjátok érezni magatokat. - kívántam szívből, mire a lány elmosolyodott.
- Ha nem gond, majd néha meglátogatlak... foglalom egy időre az egyik vendégszobádat, míg ki nem dobsz. - a lány szélesen vigyorgott, mire én újra magamhoz szorítottam.
- Nagyon hiányozni fogsz. - suttogtam, és éreztem, hogy potyogni kezdenek a könnyeim.
- Nekem is te. Írok, amikor csak tudok. - ígérte Shellie.
- Nicknek pedig üzenem, hogy... sajnálom, hogy így ért véget. - sóhajtottam. Ma délelőtt még együtt voltunk, most pedig...
- Grace, ne foglalkozz vele. Nem érdemelt meg téged. El sem tudom hinni, hogy képes volt ezt tenni...
- Nem számít. Érezd jól magad! - kívántam.
- Megpróbálom! - Shellie kacagott egyet, de a nevetése nem jött szívből. Integetve búcsúztunk el egymástól, majd a szürke autó kihajtott a központból, és a két legfontosabb ember hirtelen kilépett az életemből...
folyt. köv.
|
 Nyugalmas délután
március 2.
Nick levezette a fiatal haflingi mént a lószállítóról, majd megpaskolta a ló nyakát. - Tényleg szép ló. Mit is mondtál, mi a neve? - kérdezte tőlem mellékesen, de én képtelen voltam nem elvigyorodni. - Stardust... én adtam neki. Megláttam, és azonnal ez a név jutott eszembe. - öleltem át a póni nyakát. Dust izgatottan böködte a vállamat, én pedig képtelen voltam nem nevetni a póni játékosságán. - Hmm... szerintem is illik rá. És, mik a terveid vele? - pillantott rám érdeklődve, mint aki nem érti, mit akarok kezdeni a pónival. - Addig nem válaszolok, míg egyszer nem láttad a pályán. Egyből rá fogsz jönni, hogy miért is vettem meg. - hangom egy cseppet sértődött volt, amiért Nick nem volt oda annyira a póniért, mint ahogyan azt én reméltem. - Hát, minden esetre kíváncsivá tettél. - a fiú egy pillanatig még a pónit bámulta, majd megvonta a vállát, és vissza indult az istállók felé.
Dust, mintha csak értette volna Nick szavait, sértődötten magasra tartotta az orrát, és dühösen fújtatott. - Ugyan, ne is törődj vele... - vigasztaltam. - Majd megmutatjuk neki, milyen csodaló is vagy te...
Délután lelovagoltam Liberty-t és Death-ot. Josie vállalta Allegrot és Lancelotot, Nick pedig hajlanó volt lefutószárazni Sandrot és Obsesset. Új andalúz reménységem vidáman dobálta magát az arra járóknak, imponálva a legelőkön vágtató kancáknak. Kárörvendő vigyorral szemléltem Nicket, ahogyan a hatalmas szürke lóval küzd, míg nekem szinte dolgoznom sem kellet Lib hátán. A fekete mén angyal módjára dolgozott, mint mindig, és csak néha vetett egy-egy rosszalló pillantást a fiatal andalúz mén felé.
- Én mára kikészültem. - huppantam le a kényelmes bőr fotelbe a társalgóba. Shellie, Josie, Nick és Tod követték a példámat - még Tux is elheveredett a kényelmes matracán, fáradtságot színlelve.
- Ne is mond... mást sem csináltam ma, mint egyik ló nyergéből ültem átt a másikéba. A napom fénypontja volt, mikor Goldon lovagolhattam, bár már alig érzem a fenekemet... - panaszkodott Shellie. A lány munkalovasként dolgozik a Cheval de Course parkban, és csak pár órára ugrott be este, hogy megnézze a lovakat. Örültem, hogy átjött - nagyon hiányzott az utóbbi időben. Egyre kevesebb időt tudok csak ott tölteni, Shellie pedig egyre több és több munkát kap, így alig látjuk egymást.
- Tudod mit? Máskor cseréljünk. Én lovagolok, te pedig futószárazol. Kezdheted mindjárt Obsessel, de Bendy vagy Liberty is megér egy külön történetet. - a fiú az oldalát maszírozta, amely - a storyja szerint - súlyos sérülést szenvedett, mikor az andalúz mén ledöntötte a lábáról.
- Liberty? Na ne szórakozz. - nevetett Tod, az új lovászom.
- Nem viccelek ember... futószáraztad te már azt a lovat? A lustaság megtestesítője. Egész végig csattogatnom kell a pálcával, ha azt akarom, hogy meg is mozduljon.
- Bele ne halj. - húzta a bátyját Shellie.
- Nem tudom miről beszélsz, nálam úgy dolgozik, mint egy kisangyal. - vettem védelmembe szeretett ménemet.
- Nálam is. - vont vállat Josie.
- Jó, akkor csak velem akar szórakozni, egyre megy. Majd leszakad a kezem minden egyes ilyen eset után... - a fiú mélyet sóhajtott, és már majdnem folytatta, mikor Shellie képen találta az egyik díszpárnával.
- Kösz... az adósod vagyok. - nevetett Josie, mire Nick hozzá vágta a párnát.
Folyt. Köv.
|
Meglepetés
február 18.
Egy fehér lószállító kanyarodott be a beton úton, majd áthajtva a BS betűkkel díszített kovácsoltvas kapun, leparkolt az istálló előtt. A vezető kinyitotta az ajtót, és egy könnyed mozdulattal kiszállt a kocsiból, majd körbepillantott a birtokon.
Szorosan fogtam a deres mén szárát, majd megpaskolva a nyakát, a lószállítóhoz vezettem a lovat.
- Szia Szami! - köszöntem a lányra, majd elmosolyodtam, mikor legújabb lovam tulajdonosa meglengette a papírokat előttem.
- Hello Gica, áthoztam a mént. - üdvözölt, majd szemügyre vette a mellettem álló díjugrató lovat. - Hm... gondolom, ő lenne Coeur et Choix, ugye?
- Pontosan. Még kezdő ló, de rengeteg minden van még benne, nekem elhiheted. Örülök, hogy végül hozzád kerül.
- Ezt én is elmondhatom, biztos vagyok benne, hogy Death remek kezekben lesz nálad. - nevetett, majd a lószállító hátoljához lépett, és lenyitotta a rámpát. Izgatottan vártam, hogy végre megpillantsam álmaim (egyik) lovát, de nem csalódtam. Ahogyan a lány levezette a rámpán Crucifield Death-ot, máris tudtam, hogy imádni fogom a lovat.
- Tessék, itt vannak a papírjai, a versenyzést pedig akkor megbeszéltük. Nyújtotta át a mén vezetőszárát.
- Nagyon köszönöm. Choix papírjait már átküldtem, és akkor átadom őt is. - cseréltük ki a két vezetőszárat. A két mén idegesen pillantott egymásra, de tisztes távolságba vezettük őket egymástól.
- Hát, akkor köszönöm, és még beszélünk. - sóhajtottam, majd megvártam, míg Szami felvezeti, és elrendezi a deres lovat, majd elköszönve egymástól a fehér lószállító kihajtott a kapun, én pedig elindultam, hogy az istállóba vezessem legújabb gyönyörűségemet.
- Na, mit szólsz hozzá? - kérdeztem Nick-et délután. Death hamar megszokta a hejét, kíváncsian pillantgatott ki a boxából, és az idegen embereket is egész jól megtűrte maga mellett.
- Remek felépítése van, és volt szerencsém látni pár versenyen is. Biztos vagyok benne, hogy remek párt fogtok majd alkotni. - paskolta meg a ló nyakát, Death pedig kedvesen szaglászta meg a fiú vállát.
- Na, és a többiek? Hogy ment a lóvásár? - érdeklődött a fiú, mire én megvontam a vállamat.
- Egész jól. Egy halom ló gazdát cserélt, és szerintem mindegyik jó helyre került. Csak egy-két paci maradt, akit nem adtam oda senkinek, őnekik nem találtam megfelelő tulajdonost. Velük még meglátom, hogy mit kezdek. - simogattam meg a pej mén nyakát.
A délután javarészt edzésekből állt. Több lovamon is lovagoltam, valamint bemutattam az összes lovat a munkalovasnak, akit a héten vettem fel. Josie aranyos, kedves lánynak tűnt, aki mellesleg remek érzékkel bánik a lovakkal. Egyedül Liberty nem kedvelte túlságosan az új lovast, de ennek ellenére alatta is kifogástalanul dolgozott.
Míg Josie lovagolt, addig én a Park ügyeit rendeztem. A délután folyamán Kristenhez is beugrottam egy fél órára, hogy megbeszéljük a versenyeket, és a lány az istállóban is körbevezetett. Örömmel hallgattam végig, hogy a lány milyen remekül szerepel lovaival a közeli versenyeken, bár nem lepődtem meg - mi ketten gyakran futottunk össze különböző rendezvényeken.
folyt. köv.
|
 Elidőzött teendők
január 28.
Rövid, kávészünethez inkább hasonlító ebédszünet után már újra az istállóban voltam. Eltökéltem, hogy ma mindegyik lovamat lemozgatom, ha törik, ha szakad. Baltimore egész rendesen viselkedett velem, de a vágtánál ő is bepróbálkozott egy kis bakolással. Sense és Dyn már komolyabb esetek voltak - az ovális csak úgy porzott, miközben mi lehetetlen sebességgel vágtattunk a homokos pályán. Még a rosszullét is elfogott néha, főleg mikor Dynamic megbotlott, és majdnem elesett. Egy másodpercig láttam, ahogyan kirepülök a nyeregből, és borzalmas sebességgel a földnek csapódom, de végül lovam az utolsó pillanatban összekaparta magát, és folytatta az edzést, nem kis szívrohamot hozva rám.
Mégis, az egész álló napi lovaglás, és edzések után Charitas nyergében éreztem magam a legjobban. A mén vidáman ficánkolva ügetett keresztül az erdei ösvényen, semmi jelét nem mutatva annak, hogy bármilyen csínytevésen is törné a fejét.
Mindig is úgy gondoltam Charitasra, mint egy bonyolult, megfejthetetlen ménre. Leonardo-hoz hasonlítottam, hiszen ő is Andzse kezei alól került ki. Végül azonban csalódnom kellett - Chart igazán egyszerű, könnyed gondolkodás jellemzi. Bátor, törekvő, de soha nem kételkedik; szinte biztos vagyok benne, hogy szinte mindent megtenne az ember kedvéért.
Az ösvény véget ért, a fák ritkulni kezdtek, ahogyan feltűntek a kőistálló homályos körvonalai. A Blackwood területén fekvő magánistállók nem tartoztak közvetlen egymáshoz, sőt - még kocsival is, több mint tizenöt perces autóút átjutni az egyik farmról a másikra. Egy egyszerű, régi földút köti össze a farmokat, de gyalog, vagy lóval az erdőn átt is meg lehet őket közelíteni.
Charitas tudta, hogy itt vége van az ösvénynek - a legkissebb jelzésemre reagállt, és vissza is fordult. Még sok dolgom volt mára, így nem szándékoztam beugrani Rinhez. Inkább megszorítottam a sárga mén oldalát, és vágtába ugratva hazafelé vettük az irányt.
Nick már várt az istállóba, hogy átvegye Charitast. Egy vidám mosollyal üdvözöltem a fiút, majd leugrottam a nyeregből, hogy amíg Nick ellátja a mént, nekem legyen egy kevés időm foglalkozni a csikóimmal. Nem terveztem mára túl sokat, csak egy kis futószárazást, de tudtam, hogy Silenciához sok türelem kell majd.
A fiatal kancacsikó igazán vehemens, eltökélt természettel rendelkezett. Sok szempontból nagyon hasonlított Skyra, régi galoppkancámra, kivétel talán, hogy Silencia magabiztossága ellenére igazán aranyos, és bújós típus. Imádja a kényeztetést, és a szeretetet, de saját elképzelései vannak a helyes edzésről, és tanítási módszerekről, amik sok esetben nem egyeznek az enyémekkel.
Sajnos.
|
 Újra nyeregben
január 14.
Liberty szokáához híven úgy dolgozott, mint az álom. Egyenletes, könnyed mozgással csinálta a feladatokat, amiket kértem tőle, egyszer sem hezitált, vagy torpant meg. Ennél jobb délelőtti edzést nem is kívánhattam volna - végre nem úgy ültem lóra, hogy előre tudtam, így vagy úgy, de a földön végzem.
Nem mintha nem az én hibám lenne - a legtöbb versenylovam hetek óta nem lett rendesen megmozgatva. Néha-néha a lovászok lelovagolták őket, vagy csak kivitték őket a mezőre vágtázni, és természetesen mondanom sem kell, fütyültek arra, hogy össze is kéne lovagolni őket. Leonardo volt az első, aki megleckéztetett, majd sorban Lancelot, Sandro, Leonora, Senero és Benedetto is lerakott (természetesen meghatározott időközönként). Liberty-re csak azért ültem fel, mert bíztam benne, hogy drága kedves lovam lesz olyan aranyos, és nem tesz hozzá egy újabb lila foltot az eddigiekhez. Hálásan vettem hát, hogy egy egész edzést végig tudtam csinálni különösebb megerőltetés nélkül.
Még azonban nem végeztem mára. Már mindenem sajgott, de még hátra volt két galopplovam, valamint Baltimore és Charitas is. Baltiról tudtam, hogy nem fog különösebben parádézni, de Charitas még csak nemrég van nálam, és fogalmam sem volt, hogyan fog viselkedni, ha hagyom, hogy kitombolja magát. Talán érdemesebb lenne először legávtázni, és utánna nekiállni, hogy összelovagoljam... biztos, ami biztos alapon...
Folyt. Köv.
|
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
